- Atyám, nem vagyok boldog!
A szerzetes őszinte érdeklődéssel néz fel a breviáriumából:
- Hol olvastad te azt, édes fiam, hogy boldognak kell lenned?
Úgy érzem, hogy ppt nem lehet olvasni, befejezni és venni egy másik könyvet. Sok kell belőle. Mert jólesik. Akkor is, ha ismétlődnek a történetek. Ismétlődnek a gondolatok. Mert válogatás. Mert minden egyes történetben az ember csak önmaga lehet. Nem is kell más legyen. Sőt, a hitelességet szem előtt tartva, az lenne a fura, ha nem így lenne. És amúgy is... kellenek ezek a gondolatok. Nekem legalábbis egész biztosan.
Nem akar meggyőzni. Nem recepteket ír le. Legjobban a sztorikat szerettem. És az egész könyvet átható derűt és nyugalmat. Mert az olyan mennyiségben van meg benne (mindkettő), a sorok között csordultig, hogy mindenkinek jut belőle. Csak legyen ereje az embernek felvenni.
A boldogtalanság nem történik velünk, azt mi állítjuk elő.
És hogy miről is szól? Hogy miért nem éri meg játszmázni. Hogy kell-e nekünk egy olyan kapcsolat, amit játszmázással szerzünk meg?..., hogy mitől is félünk igazán. Hogy miért nem kell félni ... a képzeteinktől. És olyan közhelyes dolgokról is szó van benne, kevésbé közhelyes módon, mint a boldogság, boldogtalanság, ezek illúziója. A család. A nem tipikus család, mint létforma. Hogy mikor is van létjogosultsága a hazugságoknak.
És ami számomra a legfontosabb volt. Hogy mennyire nem éri meg túlértékelni dolgokat.
Most egy pici szünet fog jönni a kapcsolatunkban, de már alig várom a következő popperpétert. Azt hiszem ez olyan örökszerelem lesz nálam, mint leinerlaura, vagt fodorsándor...:)
Az önmagunkon tett erőszak ugyanis a harmadik olyan dolog a szerzés-birtoklás és a felejteni nem tudás mellett, ami halálbiztosan azt eredményezi, hogy még halvány reményünk se lehet arra az állapotra, amit azzal a szóval szoktunk kifejezni, hogy boldogság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése