2014. február 4., kedd

Lászlóffy Aladár: Papírrepülő

Én nem történetekben, hanem hangulatokban emlékezem. A történetekre is. A gyermekkoromra is. Az estékre és reggelekre. Arra is, amit szeretek, a jövőre is mindig így gondoltam. Az életem is egyetlen délután, ha össze tudtak gyűlni benne, akik sosem voltak, nem lehettek együtt.
 ...

– Kisiskolás koromban olyan titokzatos őszök voltak. Valami csodálatos illattal kezdődött, még szeptember elején. Sőt még előbb, iskolakezdés előtti héten. Egyszer kaptam egy doboz színes ceruzát.

Az eleje annyira az enyém volt... minden egyes mozdulat, minden illat, minden pillanat, minden lépés, az összes ablakon kinézős táj. Benne volt a hely, ahol felnőttem. Minden sorában. Akkor is, ha nem egyezett a leírt az én valóságommal. Mégis eleven volt minden macskakő, minden nyár esti harangszó, utcák, mezők, emberek, érzések. A sajátjaim. 

Másokkal megszerettethetem a gyermekkorom? Nem. Újra sem élhetem fájdalom nélkül a hangulatait, soha többé. Pedig egyetlen közérzet hiányzik azóta a napjaimból: a teljesség tudata még egy pillanatra. Hogy visszasétáljak, elvánszorogjak valahogy még a régi szülőházig, haza...
 
És utána már igazából sokadlagos volt, hogy miről is szól igazán. Mert egyszerűen éreztem, hogy sokkal több, mint hangulat. Pedig hangulatnak se lenne kevés. Több, mint szavak. Pedig szavakban mérve is kellő súlya van. Valami nagyon meghitt. Valami nagyon személyes. Valami, amit nem biztos, hogy akar az olvasó. Mégsem tudja letenni. Mégis érdekli. Mégis szereti. 
És jöhetnének tovább a közhelyek. Hisz miről is szól igazán? Nem tudom, hogy ez fontos-e?... Szeretet, szerelem, gyász, annak a feldolgozása, magány, barátok, túléles. És annyi bohémság, amennyinek a negyede is távol áll tőlem. Mégis könnyedén tettem magam túl rajta. Igazán.

Az izgágaság álmai a könyvtárakból mind papírrepülőket hajtogatnának, évszázadokra visszamenőleg és évszázadokra előre. Gyermekkoromban volt egy időszak, amikor pilótának készültem. Képzeletben voltam a papírrepülők pilótája. Szerencsére a tiszta, de kegyetlen gyermekálmok sosem következnek be. Szerelmese vagyok az égnek, de az csak a földről látható igazán. Mit is kezdtem volna a fentről látható mozgó tájjal! Én mindig a mozdulatlan délutánokat szerettem...

Még szeretnék Lászlóffy Aladártól olvasni. Eddig csak a verseit ismertem. Egy különleges világ. Néha zavaros. Néha tényleg nagyon zavaros. De egyelőre még  kíváncsivá tesz. Szerettem.

– Veszélyes, amit mostanában művelsz magaddal. Olyan ez, fiam, mintha ok nélkül jó messzire utaznál, hogy aztán órákig kelljen várni a hazatérő vonatra. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése