2015. április 13., hétfő

Bächer Iván: Levélregény

 Lehet, hogy meg kell egy kicsit öregedni, és sokat kell simogatni, és aztán menekülni, visszamenni, elbúcsúzni, felpofozni, becsöngetni, sírni, elrohanni, megbocsátani és elköszönni addig, amíg valaki megtanulhat simogatás nélkül is szeretni. Úgy szeretni, hogy az ember ne várjon semmit a másiktól. Úgy, hogy közben elfeledkezünk magunkról, és csak a másikat tartjuk szem előtt. Hogy mindössze annak örülünk, hogy a másik létezik ebben a világban, hogy van, tőlünk függetlenül, szabadon és szépen.

Nagyon meghitt. Nagyon őszinte. Nagyon személyes. 

Nehezen ment a Száll a kakukk fészkére után az olvasás. Mintha lemerült volna az elem, csak néztem ki a fejemből... és akkor rátaláltam a Levélregényre.  

„A szerző – nekiveselkedvén a munkának – tervbe vette, hogy első regényébe most aztán alaposan beleírja mindazon társadalmi visszásságokat, iskolai kicsinyességeket, emberi gyarlóságokat, amelyekkel tanári pályafutása során találkozni szerencséje volt. Ám írás közben a regény főhőse, a nyugdíjas magyartanárnő – a szerző legnagyobb megrökönyödésére – szenvedélyesen föllázadt. Hiába akart a szerző a pedagógusok szerencsétlen voltáról és megalázhatóságáról értekezni – a jó öreg tanárnő kikérte ezt magának, és sem szerencsétlennek nem volt hajlandó mutatkozni, sem megalázni nem hagyta magát. Hiába próbálta a szerző jelezni, hogy a nyolcvanas évek magyar ifjúsága videofasizmuson nevelkedő, karate-kulturált csőcselék – főhőse kinevette, és vég nélkül sorakoztatta föl az értelmes, művelt, emberarcú fiatalokat. Hiába igyekezett a szerző drámaian felmutatni az öregség fájdalmas szomorúságát – főhőse erre olyan méltóságteljes, színpompás, utolérhetetlen illatú és zamatú indonéz csirkékkel, rakott burgonyákkal és töltött dagadókkal válaszolt, hogy regénye végén a szerző itt áll teljesen elbizonytalanodva. Lehet, hogy mégiscsak van valami értelme ennek az életnek nevezett fura micsodának? 

Mielőtt elkezdtem olvasni, nem olvastam el a fennti fülszöveget. Nem biztos, hogy félretettem volna a könyvet..., de úgy igazán és tényleg kedvcsinálónak sem tartom...

Hogy számomra miről szólt a könyv? Miről szóltak a Bánatfalvára küldött levelek? A túlélésről. Az értékekről. Az emberségről. Az irodalomról. Az otthonról. Szerettem Anna nénit. Miközben tudtam, hogy nagyon sarkítva gondolkozik. Tiszteltem Anna nénit. Miközben tele volt előítéletekkel, sztereotípiákkal. Éreztem a hibáit, miközben felnéztem rá. 

Fura kettősség lengte be az egész történetet. Hiányoztak a válaszlevelek. Hiányoztak a normális fiatalok. Akik nem feketék, vagy fehérek. Akiket nem nagyítón keresztül látok. Egy olyan nagyítón keresztül, ami torzít. És sokszor igazságtalannak, zavarónak éreztem az irodalmat nem feltétlenül szerető, esetleg a régi iskolarendszerrel nem igazán kompatibilis diákok már-már lenézését. 
Azért mégis olvastam tovább... és arra a következtetésre jutottam, hogy Anna néni más világban nőtt fel, mint én. Hogy az ő igazsága is egy a sok-sok igazság közül. És épp ezek, a generációk közötti különbségek adják a levelek feszültségét. És hogy én épp annyira nem vagyok elfogadó Anna nénivel, amennyire bosszant, hogy ő nem elfogadó a más korban felnőtt gyermekekkel...
És azon is gondolkoztam, hogy noha 16 éves koromig rajongtam az irodalomért, de inkább éreztem olvasás közben magam konzumidiótának, mint a másik, a jobbik, az értékesebb csoportba tartozónak. 
Pedig szerettem a táborokat. Szerettem a közös éneklést. Szerettem a verseket. Mindent szerettem, amit Anna néni dícsért. Sok dolog hiányzik nekem is, nem csak Anna néninek abból a másik, abból a régi világból. Ami nem volt jobb. Csak egyszerűen más. Mégis bizonytalan vagyok, hogy most így, kívülálló olvasóként szeretném-e Anna nénit felkeresni. Lenne-e mondanivalónk egymásnak? És lehetne ez rendszeres, már már program, kapcsolat? Bizonytalan vagyok a válasz megfogalmazásában. Egy gyenge talántól többre nem futja. Pedig szüksége van a világnak az Anna nénikre.

A könyvet pedig minden pedagógusnak és minden szülőnek szívesen adnám a kezébe. Mert több van benne, mint egy egyszerű útbaigazítás. Tulajdonképpen egy egész élet.

Fura jószág az ember. Miért akar végül is mindent elmondani valakinek? Miért akarja megértetni mással azt, amit úgysem lehet mással megértetni? Miért nem őrzi meg magában az életét, ami csak az övé, és csak az övé lehet, másnak át nem adható, mással át nem éreztethető? Fura jószág az ember...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése