2015. április 17., péntek

Dimitri Verhulst: Semmivégre

A házakat kutyák őrizték, de fenemód bízhattak bennük a gazdáik, ha még riasztóberendezést is szereltettek a homlokzatra.

Verhulst tagadhatatlanul zseniálisan ír. Irónia, a legjobb fajtából.
Valahol Máté Angi Mamójának és Borbély Szilárd Nincstelenekjének a világa köszönt vissza. Mindkettőt szerettem. Mindkettőt megrázónak tartottam. Mindkét regényhez más-más ok miatt került közel hozzám. Mindkét regényhez ragaszkodom.
A sok apró mozaikból felépített, mégis teljes világkép, egyes szám első személyben, egy 13 éves gyermek szemén keresztül. Nem túl elaprózott, mégis kellően részletes. 
Nem egy idillikus faluvilág. Nem vágyik az ember se a faluba, se a szereplők bőrébe, talán még távoli rokoni kapcsolatra se a szereplőkkel... és mégis, minden egyes szívszorító résznél, amikor az ember úgy érzi, hogy épp most vágták gyomorszájon, valahol drukkol a nem feltétlenül pozitív címszó alá kategorizálható családnak. 
Gombócot érzek a torkomban, amikor Dimitri magányára gondolok. 
Mennyit lehet elviselni ebből a valóságból? Milyen sérüléseket szerez az ember? Többször volt az az érzésem, hogy amikor szinte elviselhetetlen a fájdalom, akkor véget ér a törénet..., de a hétköznapokban nem lehet pontot tenni a tetőponton az események végére. Tovább kell élni a csalódásokkal. Tovább kell élni a fájdalmakkal. Tovább kell élni az életet.
Nem tudom, hogy a Semmivégre be fog-e kerülni a másik két kedvenc mellé. Megvan benne szerkezetileg, tartalmilag, stilisztikailag minden, hogy kedvenc legyen.

Örök igazság, hogy gyermekkorban tanulja az ember a legtöbbet, ekkor érik a legerősebb benyomások és szerzi a legtöbb emléket, amiből egész életében táplálkozhat. Csak éppen mindenkinek kicsit más csillagzat alatt jön össze mindez. A kis Dimitrinek például részeges apa és ringyó anya jutott, aki később elhagyta őt, és már a születése utáni első percektől kezdve szinte állandó cigifüstben és alkoholbűzben tölti életét. Nagyanyja házában, talán csak rövid percekre józan nagybátyjai közt senki nem kérdezi meg, mi volt az iskolában, hol szeretne nyaralni, senki sem szól rá, ha nem mosott fogat. (Igen, Dimitri titkon erre vágyik.) Más dolgokat sajátít el és él meg ő, mint kortársai: hogy hogyan lehet már-már művészi szintre emelni az ivászatot, miként kell flegmán fogadni a rendőrök és végrehajtók állandó zaklatását, és hogy milyen egyszerű is végképp és végérvényesen elszúrni az életet. Megtanul számtalan pajzán nótát, azt, hogy miért Roy Orbison a császár, és hogy miért olyan könnyű a piások koporsója. Csak az a kérdés, ez a tudás mire lesz elég az ő további életében…
Dimitri Verhulst pokoli iróniával dolgozza fel egy feldolgozhatatlan gyermekkor traumáját. A fekete humorral átitatott, olykor szívfacsaró epizódok, amelyek képmutatás nélkül tárják elénk egy reménytelen életmód minden rettenetét és egyben minden bizarr szépségét is, önéletrajzi ihletésűek.
Dimitri Verhulst (1972) belga író, újságíró. 1999-től publikál rendszeresen, de az áttörést a 2003-as Problemszki Szálloda jelentette (magyarul az Európa Könyvkiadó adta ki, 2007-ben), amely a belga menekülttáborban élő bevándorlók kilátástalan-abszurd életét örökíti meg, dokumentumszerű hitelességgel és kegyetlen humorral. Semmivégre című önéletrajzi regénye 2006-ban jelent meg és a belőle készült filmet a magyar mozik is vetítették, Szarul állnak a dolgok címen.

Nem tudom megmondani, hogy kiállja-e majd az idő próbáját és hetek múlva is szeretni fogom, vagy a következő remek alkotásnál elfelejtem. A teljesség ellenére is sajnlálom, hogy nem ismerem Belgiumot, azt a faluvilágot. És értem én, hogy nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy Dimitri faluját elképzelje az ember, belehelyezze egy számára szimpatikus és hűnek ható környezetbe..., de ahogy szeretném úgy érezni, hogy Borbély Szilárad szatmári faluvilága nekem többet mondd, mint egy idegennek, úgy azt is számításba kell vegyem, hogy Verhulst környezetének egy apró része számomra mindig ismeretlen, mindig idegen marad...

Valami hihetetlen, hogy milyen természetességgel kerül Dimitri fia a régi környezetbe. Valami hihetetlen, hogy a sérülésekkel együtt is Dimitri helyes felnőtt lett. Valami hihetetlen, hogy milyen különleges kapcsolat fűzi a családhoz, a nagybácsikhoz, a nagymamájához. És akkor itt gondolkozok azon, hogy talán nem is állja meg helyét az a gondolat, hogy magányos volt... pedig olvasás közben sokszor éreztem egyedül... És mégis olyan szomorú lett a vége. A távolsággal...:(

Szeretem Verhulst stílusát. Remélem lesz még sok sok következő, mert az azt fogja jelenteni, hogy a többi történetét is megszeretem. És talán jobban fogom érteni, érezni, ismerni Dimitri világát. Mert tényleg nagyon szeretem.

Az élet persze ettől még ment tovább – az életet néha épp ez teszi olyan fárasztóvá.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése