2015. április 19., vasárnap

Dimitri Verhulst: Problemszki Szálloda

Nem kötelező felkeresni, s minthogy a pszichológusokat arra találták ki, hogy az embereket önnön magukkal konfrontálják, hát biztos nincs ki mind a négy kereke annak, aki fel akarja keresni.
(...)

Miután egy kábé hét alkalomból álló kezeléssorozat részeként minden egyes alkalommal felvázoltam neki teljességgel komor jövőmet, továbbá szárazon közöltem vele, hogy nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy minden valószínűséggel meggyilkolnak, ha visszatoloncolnak a hazámba, és ez a gondolat cseppet sem dob fel, azt mondta, akkor nem marad más hátra, mint hogy felkészüljek a halálra. Minden csütörtökön, három és öt óra között Annick segítségével a halálra készülök. Szerinte ettől könnyebb lesz nekem, szerintem ettől feláll a farkam.  

Sok volt itt a problemszki... 

Nem ismerem ezt a világot, a menekülttáborok világát. A lakóit pedig szeretném azt hinni, hogy szintén nem ismerem. Éppen ezért igyekeztem nyitott lenni annak a világnak a megismerésére, amit Verhulst megpróbált eljuttatni hozzám.
 
Az egyértelmű, hogy a szerző remek író. Jelen pillanatban nem hiszem, hogy bármikor is felül kellene majd bíráljam ezen kijelentésemet. Remekül ráérez, hogy /fényképész szakzsargonnal élve/ hova kell fény, fókusz, hol előnyösebb az árnyék és mi az, amit a sötétéség leple kell takarjon. A stílusa szintén megnyerő. Mert temészetes. Mert humoros. Mert eredeti. Egy másodpercre se fárasztó és egy pillanat erejéig se tört rám az unalom. 

A világ, amit bemutat, pedig mégis valahogy ismerősen ismeretlen, igazságosan igazságtalan és Bipul Masli szemszögéből korrekten inkorrekt.

Bipul Masli, az Afrikából érkezett fényképész egy belgiumi menekültszálláson tengeti életét, s miközben a reménykedve, mégis rettegve várt ajánlott leveleket lesi, a brüsszeli bürokraták első, második, majd harmadik döntését sorsáról, menekülttársai legtöbbször már komikumba hajló nyomorával igyekszik szórakoztatni magát.
Ott van például szobatársa, Igor, az izomagyú ukrán, aki napi három órát magolja a francia igeragozást, hogy felvegyék az idegenlégióba.
Maqsood, akinek arcát ugyan puskatusnyomok barázdálják, mégis biztos benne, hogy egy csinos flamand menyecske egy csapásra elintézi majd állampolgárságát.
Ifeanyi, aki afrikai szamaragolási technikájával igyekszik boldogulni a belga biciklis létben.
Mi történik a konténerekben, kamionokban vagy kisbuszrakterekben egy vámvizsgálat alkalmával megtalált reszkető menekültekkel? Hogyan élnek a szögesdrót mögött ezek a hazájukat lehetetlen körülmények között elhagyó emberek? Mi sül ki abból, ha néhány négyzetméteren megannyi kultúra és kulturálatlanság, vallás és vallástalanság kerül össze?
Dimitri Verhulst az arendonki menekültközpont lakóiról írta meg dokumentumregényét, amelyben a feketénél is feketébb humorral ábrázolja ezeknek a szerencsétlen, két haza között rekedt embereknek a sorsát.
Dimitri Verhulst (1972) belga író, újságíró. A Problemszki Szálloda második regénye, amely eddig kilenc országban jelent meg.

Egy menekültközpont lakói, akiknek hírtelen nevük lesz, történetük lesz, múltjuk és nem csak ismeretlen, 3 másodpercre látott arcok az esti hírekben..., mert hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nekik is vannak álmaik... az átélt borzalmak ellenére, nekik is megvannak a saját démonaik, a saját félelmeik... egy olyan világban élnek, amiben nem színes a jövőkép... szépiát is ritkán lehetne belőle formálni... általában fekete-fehér, vagy tiszta fekete. És ez a kiindulópont ugye. Hogy mit lehet ebből kihozni? 
Milyen igények alakulhatnak ki? Mi az ami értékké válik? Mi az amire szükségük van? Hogy lehet, lehet-e egyáltalán újrakezdeni?

Vannak tapasztalataim. Nem meghittek. Sőt, kifejezetten taszítóak és félelemkeltőek. Minden poszttraumatikus elem ellenére is azok. És tudom, hogy nincs közösség egy menekültszállón. Ott egyéni sorsok vannak. Egyéni tragédiák. Egyéni traumák. Egyéni tettek. Egyéni bűnök. Mit mivel lehet magyarázni? Hol a határ? Ki dönti el, hogy mit és mennyit lehet az átélt borzalmakkal indokolni? Mit lehet elnézni? Mit kell elnézni? És mit nem szabad elnézni? erről sajnos nem szólt a könyv...

És mostani helyzetemet figyelembe véve (hiszen jelenleg ugye én sem Erdélyben élek), elég abszurdnak érzem, hogy véleményt fogalmazzak meg olyan embereknek az életéről, akik elmenekültek egy olyan világból, ami élhetetlen volt. Hiszen én nem menekültem. Az én világom nem volt tele borzalmakkal. Szerettem a gyermekkoromat. Szerettem ott és azok között felnőni, ahol ez megtörtént. Csak egyszerűen éreztem, hogy lépnem kell, mert azon a pontján az életemnek másra vágytam... ( épp ezért nem érzem jogosnak, ha ítélkezek olyan sorsok felett, amiket nem ismerek belülről, nem is akarom megismerni... és mégis nehezen megy ez a nem ítélkezés..., mert mégis) Mi fér el a tolerancia szó színes esernyője alatt? Ki tehet a felgyülemlett frusztráltásgról? Kiből mikor lesz bűnös? Kiből melyik pillanattól lesz áldozat? Ki miért büntethető? sajnos erről sem szólt a könyv...  

Az valami óramű pontosságnyi, ahogy megalkotja a konzumtársadalom karikatúráját. A menekültek karikatúrája is simán megállja a helyét. Verhulst tud írni. 

Biztos személyes élmények alapján, de úgy érzem, hogy ezt a témát még lehetne ám tovább is boncolgatni. Mert sok a problemszki és kevés a kézenfekvő megoldás... A pszihiátria belekeverése a történetbe pedig még valóságosabbá teszi a problemszkikat...

Szerettem volna tudni, hogy végül hogyan is alakul Bipul Masli sorsa....

Lett egy új kedvenc íróm. Új kedvenc regényem? Most nem. A Semmivégre az az volt. Ez most valahogy nem. De úgy érzem, hogy egy új kedvenc íróval gyarapodni sem kevés...:)

Hogy mennyire vagyok jó búcsúzkodásban? Nagy gyakorlatom van benne. Viszont egyre rosszabban megy.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése