Borbély Szilárd: Nincstelenek

Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van közöttünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van közöttünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni.

Borbély Szilárd Fehérgyarmaton született.  A szerző új (ezen) kötete életrajzi fikció. Szabálytalan prózakönyv, amely egy elzárt, endogám, szatmári kisfalunak a tereit és alakjait, emlékeit és hiedelmeit mutatja be, ahogy azt egy gyerek láthatja.

Kegyetlen. Hétköznapi. És ettől még kegyetlenebb.
Nincs forrás. Csak egy kút. Mérgezett a víz, amit merni lehet belőle? Nem tudom. De nem szomjat oltó, az biztos.

És BSZról.  Semmi nem mond róla többet:
"Sajnos túlságosan komor és túlságosan szomorú lett mindaz, amit eddig írtam. Pedig én nem így akartam. Nem így képzeltem el, egyáltalán nem így képzeltem el. De sajnos nem adatott meg nekem a könnyű sors, pedig mindig arra vágytam.
A könnyű, a derűs, a szemlélődő, a kívülálló élet vonzott. Erre próbáltam törekedni. Minél kevesebb nyomot hagyva suhanni át az életen. Hisz az egész csak átmenet. Kötődni, görcsölni, bennragadni ebben a világban aligha érdemes. De nem sikerült. Csúnyán kudarcot vallottam. (…) Nem, én nem látok semmiféle utat. De hát ki is vagyok én? Senki. Csupán próbálok életben maradni, amíg lehet." Sajnos ez csak 2014 február 20.-áig sikerült. Tragikus körülmények között hunyt el a József Attila- díjas író.

Mit jelent a nincstelen? Mit jelent a semmi? A fizikai semmin túli nincstelenség... És hogy lehet a semmit nem tudni elhagyni?

Sokszor zavart, hogy túl részletesen írt, hogy sokszor undorodtam attól, amit olvastam. Neki átélnie kellett...
(azt azért tartom, hogy Móricz faluábárzolása igazából Tündérkert mellette...)

És mégis. Muszáj olvasni. Nem lehet abbahagyni...

Anyám az asztalnál ül és egy zsák paszulyt fejt. Közben beszél. Anyám emlékeket talál ki nekem. Azt akarja, hogy úgy emlékezzek, ahogy ő. Hogy arra emlékezzek, amit ő tart fontosnak. Régi történeteket mesél. Nálunk az a mese, hogy elmúlt dolgokat újra elmondunk. Emlékszünk a rosszra, ami már elmúlt. Anyám elbeszélései közt van, ami megtörtént, és van, ami nem.

Azért egy szóval jellemezve: zseniális.

„Mért tetszik sírni?”, kérdeztem.
„Nem sírok”, mondta. Azt mondta, hogy nevet.
„Látod, nevetek. Mert hála Istennek, elmúlt ez is. Minden elmúlik, hogy jó órában legyen mondva”, mondta. „Elmúlik, csak közben olyan hosszú, hogy azt hiszed, sose lesz vége”, mondta. 
  
...

Én is azt szeretném, ha nem félnék. Nem is hegedülni akarok megtanulni, hanem nem félni.

Eleanor H. Porter: Az élet játéka

Tudat alatt mindnyájunkban ott él még a hajdani gyermek, hacsak a nevelés, a világ elszürkítő hatása máris ki nem ölte belőlünk. Ebben az esetben afféle betlehemi gyermekgyilkosság áldozatai lettünk.

mert... 

Milyen is egy gyermek? Olyan, mint aki egyenest az égből jött. Héber szójáték szerint: az eget szopja. Isten képe még torzítatlan benne. A világi okosság, a felnőttek mesterkedései még át nem formálták. Nem tud még semmiről, és semmije sincsen. Hamvas, eredeti és közvetlen. Védettségben él, és mindenestül átadja magát azoknak, akik szeretik. Ámulva néz szét maga körül. Ami rossz, hamar elfelejti, s mindjárt fölfedez mindenben valamit, aminek örülhet. Örökké játszik, nem fárad bele napestig.
Tudat alatt mindnyájunkban ott él még a hajdani gyermek, hacsak a nevelés, a világ elszürkítő hatása máris ki nem ölte belőlünk.
E kis regényben nem a felnőttek világa öli meg a gyermekit, hanem fordítva: egy hús-vér gyermek hódítja meg varázsával a felnőttek állig begombolkozott világát – szinte játszva.
Mondanivalója – hogy örömre születtünk a világra – mindig és mindenütt érvényes. 

Szerettem. A (túl)rózsaszínségével együtt is.

Mert szükségünk van a játékra. A jóra. Arra, hogy szembe jöjjön velünk. Hogy átöleljen. És igen. Leginkább olyankor, amikor el akarnánk tolni magunktól.

Pollyana azért nem lett kedvenc főszereplő. Távol van Szabó Magda Zsófikájától (valahogy akaratlanul is hasonlítgattam). És sok más kislánytól is. Talán a (túl)tökéletessége miatt...

De a történet minden egyes sorát nagyon tudtam szeretni:)

– Miért sajnálsz, Pollyanna?
– Hát csak azért, Polly néni, mert ha úgy érezted volna: be kell vágnod egy ajtót, hát bevágtad volna, ha pedig sohasem vágtad be, az azért van, mert sohasem örültél valaminek istenigazából. Mert akkor megtetted volna! Polly néni, milyen rémes, hogy sohasem örültél semminek iszonyúan!

John Green: Csillagainkban a hiba

– A világ – mondta – nem egy kívánságteljesítő gyár.

Nem javaslom rövid értékelőmet a könyv rajongóinak.

Rövid gondolatok, amik olvasás közben megfogalmazódtak bennem:

• Giccses. Nagyon. És műmájer. És nem szeretem. Ízléstelennek tűnik, szinte minden sora.
• Könnyed olvasmány. - Ebben a témában azért ez nem feltétlenül pozitív kicsengésű...
• Kedves, bájos és üres.
• Túlhájpolt.

Valahogy egész másról szólt bennem, mint amiről, sejtéseim szerint, az író szerette volna.

Isaac azért kedvenc szereplő is lehetett volna. Ha egy picit többet képbe kerül.

(túl sok a volna...)

Zavart a könnyedsége, na...


A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.

Fura fülszöveg. Amerikai történetszövés (akkor jöjjön inkább az általam már sokat kritizált angol...). Nem fájdalmas. A közhelyeket nem nevezném mélyenszántónak, maximum felszínesnek és üresnek. A vakmerőt és pimaszt kicserélném ízléstelenre. És nem tudom, hogy melyik része volt kíméletlen...

Ahogy bejött a dagály, a Holland Tulipánember az óceán felé fordult: Összekötő, visszatérő, betegítő, rejtegető, leleplező! Nézd, ahogy apad, ahogy árad, és visz magával mindent! Mi az? – kérdeztem. Víz – felelte. – Na meg az idő. 

Peter Van Houten: Mennyei megbántás

Elmentünk egymás mellett.
 
…tulajdonképpen nem is hazudtam. Csak válogattam az igazságok között.

William Makepeace Thackeray: Hiúság vására

Fogadkozás, szerelem, ígéret, vallomás, hála: milyen furcsa elolvasni egy kis idő múlva!

Borzasztóan angol. Ennek minden (számomra) pozitív és negatív velejárójával.
Mindent egybevéve inkább szerettem, mint nem. Inkább kíváncsivá tett, mint nem. Inkább 
szórakoztatott, mint untatott. 
Azért ha nem egy ezer kilóméter feletti vonatút alatt lett volna szinte az egyetlen könyvem, akkor nem valószínű, hogy a végére érek. Helyesebben fogalmazva, nem kezdtem volna bele, mert hosszú. Ez nagyon egyszerűen hangzik, de tényleg az. És többször csak az oldalakkal haladtam, nem az eseményekkel..., de megérte. Mert a stílus különben nagyon bejött. A sztori is több mint tetszett, vagy lekötött.
Szóval azért nem fogom továbbra sem külön keresni az angol regényeket ( pedig a kosztümös filmeket általában szeretem...), de elzárkózni se fogok előlük :)

És hogy mi is volt ez tulajdonképpen?

A Hiúság Vására 1847. január és 1848. július között jelent meg először, havi folytatásokban. Amikor Thackeray 1846 januárjában kiadójával megállapodott a regény közlésére, a mű címe még ez volt: Regény hős nélkül. Toll- és ceruzavázlatok az angol társadalomról. Ezzel a címmel az író nem volt megelégedve, de csak hónapok múlva – az éjszaka kellős közepén – ötlött fel benne a végleges cím. „Kiugrottam az ágyból – írja Thackeray –, háromszor körülszaladtam a szobámat, s közben ezt mondogattam: Hiúság Vására, Hiúság Vására, Hiúság Vására!” A cím sokkal találóbb, mint az első volt: a regény véglegesre érlelt formájában több és más lett, mint aminek indult: a „toll- és ceruzavázlatok” laza sorozatából szigorú fegyelemmel szerkesztett nagy körkép-regény alakult, a humoros, szatirikus ábrázolás pedig az erkölcsi tanítás eszköze lett.
Szülőhazájában is, de még inkább külföldön az olvasók tudatában a Hiúság Vására forr a legszorosabban Thackeray nevével. Első magyar fordítása már 1853-ban megjelent, azóta is állandó kedvence a magyar olvasók számos nemzedékének – talán, mert átérezzük a mű „örök érvényű” mondanivalóját, amelyet az író a regény záró bekezdésében így fogalmaz meg (és ebben igazából minden benne van...):

„Ó hiúságok hiúsága! Ki boldog közülünk ezen a világon? Ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve?…”

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

Május volt. Verőfényes, csöndes délután. Ha valaki csodára számít, hát ilyenkor számítson.

(csak mert stílusos... :) )

Erdélyi történet:

Ha egy tónak képzeljük el a boldogságot, akkor miként lehet, hogy utólag mégis elfér egy pálinkáspohárban? Ki gondolná, hogy a szeméremcsupaszítás oldhatja egy kommunista kisváros frusztrációit? Pedig a diktatúra idején sokan apró, kézzel fogható örömökbe kapaszkodva evickélnek túl a mindennapokon, akárcsak Papp Sándor Zsigmond első regényének hősei, akik esendőségükkel, kiszolgáltatottságukkal, infantilis vágyaikkal mind-mind a néhai diktátor gyermekei. Egy babaházban élnek a Törekvés utcában, és körülöttük mindenütt ott feszül Ceauşescu üvegburája. Szerelem, felvonulás, árulás és félelem az életük, melyben a mindent és a semmit csupán egy hajszál választja el egymástól egy rosszkor elhangzó mondat, véletlen baleset vagy egy titkosszolga kedélyváltozása. A regény felkavaróan, de vigasztaló humorral mesél Románia rendszerváltás előtti és azt követő időszakáról. Szereplői, akiken átgyalogol a történelem, hús-vér figurák, akik a történet végére jutva kivétel nélkül rokonaink és barátaink lesznek. Az ő életük is, Kertész Imre szavaival, valakinek szóló élet, és ennyiben s csakis ennyiben értelmes élet, ha magát az élet értelmét különben teljes homály borítja is.

Hmmm... nehéz nekem erről bármit is írni. Nagyon megszerettem.
PSZS könyvbemutatója első igazi könyvélményeim közé tartozott. Még nagyon kicsi voltam, testvérem vitt rá el és sokmindent szerintem fel se fogtam az egészből, de nagyon imponált az esemény. Mert jó hangulata volt. Mert különleges volt.
A szerző Radócon született (a város román neve a Friss Újság sportrovatából rémlik, a nemzeti ligában szerepelhetett a csapatuk a kétezres évek elején....) és abban a városban végezte a középiskolát,ahol én is. 
És akkor ezek után nem kis elvárásokkal elkezdtem olvasni az első sorokat. 
Igen. A fülszöveggel egyetértve, ennek a könyvnek sok sok hőse van.
Nagyon keveset éltem abban a korban. De a 90es évek hangulatát tökéletesen visszaadta, ezért a szocreál korrajzot  is, ha kiegészítem az ugyan szegényes ismereteimmel, de teljesen hitelesnek tudom tartani.

(…) és ez nem az a reménytelenség volt, ami költői és tragikus, mert mélysége is van és magassága is, hanem az, ami hétfő reggel jön szembe a kávé és a pirítós között.

A szürkesége is színes volt és a hidegsége is meleg. 
Nagyon tud a szerző hangulatot teremteni. Olyan jófélét.

A félelem, kedves Hans, nem olyan, mint a cukor vagy bármelyik fűszer, hogy vagy van belőle, vagy nincs. Nem lesz tőle keserű vagy édes az élet. Nem lehet adagolni, és megvonni sem. Buta, aki erre gondol. A félelem inkább hajlam. Úgy képzeljék el, mint egy ágas-bogas növényt, ami odabent nő. Selymes szirmokkal és szívós gyökerekkel. Egy kis bonszáj. Az elmúlt évek ilyesmit csíráztatott ki az emberben, hogy aztán a többit a gazdára bízza. És ha ez megvan, ha már megkapaszkodott a húsban, akkor már lehet öntözni, ápolni, mert már összerezzenhet bármire, ajtócsapódásra és fékcsikorgásra, egy váratlan, hangos szóra az utcán, a sarkon álldogáló egyenruhásra vagy arra, hogy otthon felejtette az igazolványát. Igazából mindegy, mert minden apróság táplálja, őt neveli a legkisebb félreértés is.

Sokminden van a sorokban. Mégtöbb a sorok között. És a legtöbb a sorok mögött. És ez nagyon jól van így.

Egy babaház. Titkokkal. Szomszédokkal. Történetekkel. Semmi kis életekkel.

Ha egy tónak képzeljük el a boldogságot, akkor miként lehet, hogy utolóag mégis elfér egy pálinkáspohárban?

Agota Kristof: Tegnap / A Szörny

A világszerte hatalmas sikert arató regényeit és drámáit francia nyelven publikáló, 1956-ban Svájcba emigrált, de magát halála napjáig magyarnak valló Agota Kristof (1935–2011) e kötetében egy rövidsége ellenére is igencsak megrázó regény és négy – a magyar közönség számára eddig ismeretlen – dráma kapott helyet. 

A Tegnap, az írónő több mint 40 nyelvre lefordított, és itthon már három kiadást megért Trilógiája előtt született, önéletrajzi elemekkel átszőtt kisregénye látszólag az „idegenbe szakadt” magyarok beilleszkedésének nehézségeiről szól. A figyelmes olvasó azonban hamar rá fog jönni arra, hogy a szerző már e korai művében is ugyanazokat a kérdéseket feszegeti, amiket később a Trilógiában is felvet. Merthogy a Tegnap főhősének ugyanúgy a hazugság és az igazság relativitásából, illetve az írás és a valóság között mindig meglévő különbségből fakadó problémákkal kell megküzdenie, mint a Trilógia ikerpárjának.
A 2007-ben a párizsi Seuil kiadónál megjelent Agota Kristof-drámakötet címadó darabja, A Szörny egy gyilkos vallás megszületésének hátborzongató története. Hasonlóan félelmetes – és elgondolkodtató – a másik három dráma is. Az út a betonlabirintussá silányított Föld vízióját tárja elénk, A járvány egy kis falu lakóit megtizedelő öngyilkosság-sorozat rejtélyét járja körül, a Vezeklés pedig egy különös házaspár szörnyű titkával ismerteti meg az olvasót.

Olyan, mint amikor az ember fejét ledugják a víz alá és nem kap sokáig levegőt. Egy idő után feljöhetne magától a felszínre, de az oxigénhiány ellenére is marad.
És hogy mi van a víz alatt? Sötétzöld hínárokkal van átszőve a kristálytiszta víz. Veszélyes, de mégis fogva tart.
Nagyon szerethető. Kell hozzá egy adag mazochizmus, ez igaz. De olyan nagyon szépen ír igazából egyáltalán nem szép, sőt, kifejezetten undorító dolgokról is...

Szeretni való minden sora. Minden rövid mondata. Még akkor is, ha úgy is hatnak a szavai, mint egy egy jól kicentizett ütés. Agota Kristóf ilyen. És eddig még soha nem okozott csalódást. 

– Az ember nem írhatja meg a halálát.
Ezt a pszichiáter mondta nekem, és én egyetértettem vele, hiszen ha az ember meghal, nem tud írni. De magamban azt gondoltam, azért írhatok bármit, még ha az lehetetlen is, és ha nem is igaz.
Általában megelégszem azzal, hogy fejben írjak. Ez könnyebb. A fejemben minden könnyen összeáll. De ahogy az ember írni kezd, a gondolatai átalakulnak, eltorzulnak, és minden hamissá válik. A szavak miatt.
Akárhol vagyok, írok. Írok a buszmegálló felé tartva, írok a buszon, a férfiöltözőben, a gépem előtt állva.
A baj csak az, hogy nem azt írom, amit írnom kellene, írok mindenfélét, olyan dolgokat, amiket nem érthet meg senki, és amiket én magam sem értek. Este, amikor lemásolom, amit napközben fejben írtam, azon gondolkodom, miért is írtam én mindezt? Kinek és miért? 

Popper Péter: Egy illúzió halála

 „Uram, ne haragudj rám, amikor nem köszöntem meg neked minden napot, amikor könnyen kaptam levegőt, tudtam hajolni, és azt ehettem, amit akartam.”
Talán szólítsd meg az Istenedet, ha van. Titokban mindenkinek van istene.

Olvasás közben nehéz lesz a szív...

Ez a könyv kérdez és újra kérdez. Hogyan lett a műveltségből informáltság? Mi a különbség a fehér és az európai ember között? Miért tör fel újra meg újra az értelmetlen erőszak? Hogyan győzhető le a szellemi csőcselék, és lehet-e menekülni rémuralmuk elől?Keserű könyv, a népszerű pszichológus gondolatai a klasszikus európai kultúra elrablásáról..

Egy könyv a valóságról. Egy könyv a félelmeinkről. Egy könyv az európai kultúra pusztulásáról.
Azt hiszem egész biztos pp fan vagyok, ha ez a könyv után is bátran kézbe fogom venni a következő alkotásását is, amivel találkozok.:)
Nagyon, de tényleg rettenetesen lehangoló, miközben nagyon jó gondolatokat is meg lehet tartani magunknak belőle. 
És azt hiszem, hogy Ady mindkettőnknek közös rajongási pontunk:)

De hát mit tehetünk belső ellenállásunkkal?
Legyen hát a zárszó is Bergmané.
Sok évvel ezelőtt láttam, hogy egy barátom beöltözve, kisminkelve egy sarokban áll. Teljesen szétharapdálta az alsó ajkát, a vér vékony csíkban folyt végig az állán, és habzott a szája. Egyre csak rázta a fejét:
– Nem megyek be! Nem megyek be!
Aztán bement.