Forgách András: 12 nő voltam

Nem szeretem azokat, akik jobban tudják, hogy mások mit éreznek. Mindig megdöbbentett, amikor valaki elkezdte magyarázni nekem, hogy én voltaképpen mit érzek. 

Érdekes történetek voltak. 12 történet. 12 élet. 12 boldogság. 12 boldogtalanság. 12 magány. 12 útkeresés. 12 megoldás.

12 nő voltam.
Egy – aki egy eszkimóhoz megy feleségül
Kettő – aki az űrben akart csókolózni…
Három – akit legjobb barátnője meggyilkolásával vádolnak
Négy – aki a BudapestPárizs járaton lefogy 25 kilót
Öt – aki bemártja, azt, akit a legjobban szeret
Hat – aki újra találkozik 12 élettel korábbi karmikus szerelmével
Hét – aki tud nemet mondani
Nyolc – aki egy orosz bankárba zúg bele Szentpéterváron
Kilenc – aki egy hétig állt mozdulatlanul tütüben
Tíz – akinek rendőr volt az apja
Tizenegy – akinek négy anyja volt, de egyik se vallja be melyikük szülte
Tizenkettő – aki egy széthasított fejű férfit szeretett.

... nem ebben a sorrendben. 
Nem tudtam azonosulni a szereplőkkel. Egész biztos, hogy túl földhözragadt vagyok.:) , de érdekesnek tartottam és már-már szerettem a történetek hangulatát. Néha magukat a történeteket is. De volt ahol a hangulaton túl kifújt. Vagy mert túl alter volt. Vagy mert egyszerűen épp nem jó pillanatban olvastam. Vagy mert néhol az volt az érzésem, hogy kezd átcsapni közönségesbe. Vagy mert nem volt kidolgozva rendesen maga a történet. Néha az volt az érzésem, hogy túl sok a mi is történt, talán túl intenzív is és elmarad a miért... Vagy mert...
Nem volt teljesen 12 különböző nő. Sok volt a hasonlóság bennük. Talán több is, mint a különbség. De jól kapta el a hangulatokat. És kíváncsi lettem FA többi könyvére is.

Várólista csökkentése 2016

Negyedik tudatos, tervezett és igazán jól átgondolt várólista csökkentésem lesz. Talán egy kicsit merészebb, mint az eddigiek. Több okból is. 
Igen, bizonyos esetben, ami a könyveket illeti erősen sznob tudok lenni és sajnos, vagy nem ( ez majd jövő ilyenkor kiderül...), de épp a lista összeállításakor tört felszínre nem éppen lazábbik énem. 
Az alap listán olyan könyvek vannak, amiket illik elolvasni (igen, én így akadtam rá Monte Cristora is... ez azért kellő bátorságot nyújtó faktor volt, amikor a következő évi listára kerültek a könyvek), vagy sorozatok, amiket szeretnék befejezni, tehát ez a kihávásos dolog is egy kellő motíváció lehet hozzá.
Az alternatív listám most kizárólag német könyveket tartalmaz. Mert idén beégtem és nagyon elmaradtam a saját magam által elképzelt, tervezett, vagy várt olvasási számtól. Kellően motíváló könyveket kerestem, amik vagy már a birtokomban vannak, mert már korábban beszereztem, vagy amiket kindle segítségével gyakorlatilag bármikor elkezdhetek olvasni.

És akkor a lista: 
1. Umberto Eco: A rózsa neve: ezt ugye nem nagyon kell magyarázni? Mindig kimaradt, mert tartottam tőle. Jövőre nem leszek gyáva, szóval kalandra fel!:)

2. Victor Hugo: A nyomorultak: ettől azért bátorság ide, bátorság oda, tartok. Mert szomorú. Nagyon szomorú. De elég hosszú a jövő év, hogy hangulatilag meg tudjam majd találni neki a helyét.

3. Stendhal: Vörös és fekete: idén nem sikerült. Jövőre csakazértis.

4. Johann Wolfgang Goethe: Faust: szintén az illik kategória. Idén megszerettem a drámákat. És a SzJGben is szerepel:) Ezért már megéri bevállalni.

5. Dante Alighieri: Isteni színjáték: mert szintén kimaradt eddig és mert szeretnék a műfaj súlyosabbik részével is megismerkedni.

6. Oliver Sacks: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét: óóó, ez a könyv nagyon nagyon rég (legalább 3 éve...) vár elolvasásra. És nagyon szégyelem azon hiányosságomat, hogy bármennyire is igyekeztem, de eleddig soha nem sikerült magam átverekedni Sacks történetein. Itt az ideje!

7. Kőrösi Zoltán: Szívlekvár: , mert szeretem a jelenkoriakat. Ő kimaradt. És amíg a többiek előbb utóbb lista nélkül is elő fognak kerülni, addig róle se akartam lemaradni.

8. Honoré de Balzac: Goriot apó: nem tudom miért maradt eddig ki. Szintén az illik kategória.  

9. George R. R. Martin: Trónok harca: a maga kategóriájában ez is az illik címszónál szerepelhet. Mert kíváncsi vagyok. És mert, mint a tapasztalat mutatja, nem árt kíváncsinak, merésznek lenni és kimozdulni a komfortzónából.

10. Raana Raas: Csodaidők 3. – Árulás: mert a 2. az idei várólistán volt rajta. Nem mondanám, hogy nem tetszett és  szintén nem lényegtelen, hogy érdekel a vége. De listacsökkentés nélkül szerintem elhúzódna a történet... így, kellő motívációt találva, remélem, hogy nem fog. 

11. Anne B. Ragde: Remeterákok: A Berlini nyárfák emiatt került az idei listára. Azon kívül, hogy tetszett, van egy olyan jó tulajdonsága, hogy északi. Az évek és a rutin miatt pedig ez igen igen pozitív diszkriminációt érdemel.:)

12. Dan Lungu: Egy komcsi nyanya vagyok!: Dan Lungura is rég kíváncsi vagyok, de egyelőre csak kerülgettem. Itt az ideje, hogy a tettek mezejére lépjek!

Alternatív lista:

1. J. R. R. Tolkien: Der kleine Hobbit: magyarul olvasva szerelem volt első olvasásra. Ez elég motíváló erő lehetett volna idénre. De sajnos nem volt. Na majd jövőre! :)

2. Harper Lee: Wer die Nachtigall stört: szintén zenész.  Idénre volt tervezve és csúnyán elmaradt. De nem adom fel!

3. Yoko Ogawa: Schwimmen mit Elefanten: ... mert el nem tudtam képzelni, hogy ilyen címet birtokló könyv mit takarhat, mint történet. Azonnal velem jött az újságostól. Ideje a dolgok végére járni!:)

4. Sylvia Plath: Die Glasglocke: egy régebbi csökkentős listán már szerepelt a magyar változata. Akkor nem sikerült, mert nem tudtam beszerezni. Jelenleg a német változata nem kellene problémát okozzon. A történetre pedig továbbra is kíváncsi vagyok. Rory is olvasta a GGbe, tehát ide vele!
5. Gregs Tagebuch 9: ez ugye azt jelenti, hogy akkor majd szépen elolvasom a hatos, hetes, nyolcas részt is (az első öt már kivégezve:)). Ha pedig már ott fogok tartani, akkor a tizedik is bele kell majd férjen. Jól ki van ez találva, na,
6. Lilly Linder: Was fehlt, wenn ich verschwunden bin:
7. Lilly Linder: Winterwassertief:

LL könyvei tetszetősek. LL könyvei voltak az első németül elolvasott regényeim, amik komolyabbak voltak, mint A két Lotti. Azóta valahogy elmaradtak. És nem is igazán tudom, hogy miért. Ide mindenképp bekerült két könyv. Mert csodás a hangja ahogy mesél... és az is, ahogyan a nyelvet használja.
8. Niccolò Ammaniti: Du und Ich: mert nem is tudom már, hogy hogyan állunk NAval. Az első könyve után rajongó lettem. A második inkább felháborított, mint tetszett. Talán majd most kiderül, hogy melyik érzés, vélemény volt az igazibb...
9. Lauren Graham: Lieber jetzt als irgendwann: mert természetesen a GG láz közepén nem volt nehéz a választás.:) Lorelei írta. Egyszerűen kíváncsi vagyok. És jelenleg ez a rajongás bőven elég volt a listára kerüléshez.
10. Jonathan Safran Foer: Extrem laut und unglaublich nah: szintén szerepelt már a listán. Magyarul. Akkor nem jött össze, elsősorban mert nem sikerült beszereznem. A történet továbbra sem érdekel kevésbé, ezért felkerült.
11. J.K.Rowling: Harry Potter und der Stein der Weisen: , mert ha összejön, akkor a teljes kötet jöhet majd szép lassan.:) És mert idén volt meg a magyar újra és semmivel nem rajongok Harryért kevésbé, mint néhány évvel ezelőtt, amikor először találkoztunk.
12. Zsuzsa Bánk: Heißester Sommer: szintén tavalyi játékos a szerző. De nem a nem teljesített kategória. Másik könyvét nagyon szerettem. Kíváncsi vagyok a többi történetére.

És akkor olvasásra fel!

Simon Márton: Dalok a magasföldszintről

És nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra, hogy
estig összetartson, szóval ölelj.

*** 

Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.

Simon Márton zseniális pontossággal fogalmazza meg a HIÁNYZOL érzést. Többféle formában, ám mindig hasonlóan erősen érezve és éreztetve a hiány összes árnyalatát.

A legelső vers végén egy zuhanó gépet talál az olvasó. A gépben egy alvó utast, az utas fejében egy álmot, ami nem derülhet ki soha. A kép romantikus és leleplező: ezek a versek tele vannak szenvedéllyel, pedig látszólag semmi nem áll messzebb tőlük, mint a romantikusság. Inkább tűnnek nagyon szomorú és nagyon pontos blogbejegyzéseknek. Vagyis őszinték, mint egy napló, de olvasókhoz beszélnek. Mindenkihez, aki maradt már egyedül.
Aki Simon Márton verseihez fordul vigasztalásért, nem csalódik. Éppen azt fogja kapni tőlük, amivel át lehet vészelni egy magányt: igen, ez most ilyen. Meghalt egy anya. Elmúlt egy szerelem. Volt, nincs. Igen, most üresség van. De ez az üresség jó, most éppen ez kell, mert enélkül nincs jövő. Márpedig jövő igenis van. Erőt és tartást kap az olvasó ezekből a versekből. Segítenek élni.

Élni olyankor, amikor nem könnyű. Amikor az ember inkább a kockás pléd alatt maradna. Amikor inkább lehúzott redőny mögött inná a kávét.
Egészen biztos, hogy kell egy adag negatív hangulat SM verseinek befogadására. De napjainkban nem nehéz épp annyit találni, amennyivel még nem marad a kockás pléd alatt az ember, de azért sm veresei ettől még tetszetősnek és ütősnek tűnnek. És olvasás közben eldöntheti az ember, hogy elengedi, vagy megtartja a hangulatot. Gondolom mindenki akutális állapota szerint. 

Dobj ki mindent.
Csak azt a képet ne, amin tudom, hogy alig látszom, de
mikor csináltuk, voltunk utoljára boldogok.
Csak azt a huszonéves kávéfőzőt ne, bár tényleg ócska és
most már minden nap marad benne – szívben szerelem –
egy kevés. Se azt az ibolya illatú szappant, a spring feliratost,
hiába törtem ketté. És az ágy, az ágyneműhuzatot ne mosd ki,
tedd el, legalább, ha semmi más, a szagom megmarad utánam.
És ne hagyd a falat, az égszínkéket, se a linóleumot,
az apró mintás, semmilyen linóleumot, mennyit néztem,
minden részletéről te jutsz eszembe.
Csak azt a túl magasra tett tükröt ne dobd ki, kérlek,
bár vakul, tied volt, másfél évig, figyelt,
tudom sosem láttál belé, túl magas, homályos,
ne dobd ki, semmi se volt benne, jaj, soha, csak te.

*** 

Idáig háttal utaztam. A kabinok fehérebbek,
a víz mélyebb, mint tavaly – az árusoknál
még ugyanaz kapható. A strand kihalt,
ezért jöttem. Itt ugyanis van jövő: előszezon van.
Majd lesz minden. Nézelődöm, valami sör kéne.
És zöldebb zöld és világosabb kék. Mert
az emlékezet fehér, mint a kabinok, amikbe
vetkőzni jársz. A laptopot otthon hagytam.
Tele van a fotóiddal, és én nem akarom
többé simogatni a képernyőt – hazudni, mert
nem őszinteségre van szükségem, hanem rád.
A végét úgyis pontosan tudom. Majd azt mondom:
valami sör kéne. Meg pedig milyen boldog voltam.
Milyen. Már nem derül ki. Mint hogy mit
álmodik az egyetlen alvó egy zuhanó gépen.

***

Egyébként alig értem,
mit mondasz, halk és ócska ez a telefon
(annak idején erről akartam megüzenni, hogy
szeretném ha meghalnál – nem volt rajta pénz).

***

Kiürült pohár a szeretet. Szorongatom.

***

Rosszul állt neked, hogy szeretni próbáltál,
időnk tele van fehér foltokkal, ez kétségtelen.
És hiába tudom, nem akarom látni, mi jön,
de most már mindenütt vagy, nincs hová félrenézni –
hát lehunyom a szemem, pont mint akkor, úgy.

*** 

én nem vagyok kedves (csak néha blöffölök).

De azt hiszem,
veled sosem leszek hűvös (majd néha blöffölök).

***

mert többé semmi sem jut eszembe rólad
csak marad a megírhatatlan szándék
hogy kéne de már nincs mit

                                                  ***

az a két-három szó,   

ami nem lenne mellébeszélés, nálad maradt.

November könyvekben: Irvin D. Yalom: Szerelemhóhér és más pszichoterápiás történetek

Minden terapeuta tudja: a terápiában az első meghatározó lépés, hogy a páciens felelősséget vállal saját kellemetlen életéért. Mindaddig, míg valaki úgy gondolja, hogy saját problémáit valamilyen rajta kívüli erő vagy személy okozza, nincs hatása a terápiának. Végül is, ha a probléma kívül van, miért kellene akkor valakinek megváltoznia? A külvilágot (barátok, munka, házastárs) kell megváltoztatni vagy kicserélni!

Yalom okos és szórakoztató.

Ebben a könyvben tíz pszichoterápia története szerepel. Mind a tíz páciens az élet szokványos helyzeteitől szenvedett: egyedüllét, impotencia, migrén, szexuális túlfűtöttség, elhízás, hipertónia, szomorúság, emésztő szerelem, hangulatváltozások, depresszió. Mégis, a terápia folyamán ezen mindennapi problémák alapjainak kutatása a lét legmélyebb lényegét tartalmazó gyökerekhez vezetett.
„Akarom! Akarom!” hallatszik végig ezekben a történetekben. Az egyik páciens halott lányát akarta vissza; egy másik erősködött, hogy – halálra ítélve a nyirokráktól – joga van a gátlástalan szexualitásra; a harmadik örökre fiatal akart maradni, nem tudván lemondani harmincöt évvel fiatalabb barátjáról.
A szerző – a Stanford Egyetem orvosprofesszora – szerint a pszichoterápia elsődleges anyaga mindig az ilyen létező, az egyén törekvéseinek és az élet kíméletlen tényeinek könyörtelen disszonanciájából eredő fájdalom, legyen annak eredete tudott vagy tudattalan. A hátterükben pedig ott magasodnak a lét nagy problémái: a hiányzó szabadság sorsunk akaratlagos alakítására, a mindannyiunk és szeretteink számára elkerülhetetlen halál, a magányosság, és végül: életünk világos értelmének hiánya.
Bármennyire kegyetlennek tűnjenek is ezek a helyzetek, tartalmazzák a remény és a megváltás magvait. Ez a tíz pszichoterápiás történet remélhetőleg bizonyítja, hogy szembe lehet nézni a lét igazságaival, sőt! – hasznosítani lehet hatalmukat az egyéni változás és gyarapodás szolgálatában. És ennek a folyamatnak első meghatározó lépése – akár a terápiában, akár azon kívül –, hogy az érintett felelősséget vállal saját kellemetlen életéért. A többi lépés?…ez talán kiderül Yalom doktor könyvéből.

Olyan, mint amikor egy jó kávéval leül az ember egy kényelmes fotelbe és csak hallgatja az idősebb, tapasztaltabb beszélgetőpartner történeteit, hogy azután majd gondolkozzon róluk és megszűrje a saját kis világába beengedni érdemes elemeket...
Első könyvem volt Yalomtól és nagy valószínüséggel nem az utolsó. Mert érdekesen tud tanítani, számomra fontos dogokat. És hiteles. Talán, mert elég bölcs és elég elismert ahhoz, hogy ne csak a sikerekről meséljen. 
És mit jelent a szabadság Yalom szótárában? (nem, köze sincs a káoszhoz és az anarchiához...)
A szabadság azt jelenti, hogy valaki felelős saját választásaiért, cselekedeteiért, saját élet helyzetéért.
És ez pedig legalább akkora ajándék, mint felelősség.   
A pszihoterápia ritkán szól nagy titkokról. Gyakran elfogadásról, közös útkeresésről, bizalomról. És mindezt Yalom számomra hitelesebbben adja át, mint a legtöbb film... tudom, tudom, nem tettem magasra a lécet..., de ha figyelembe veszem, hogy az embereknek milyen téves elképzeléseik vannak sokszor a pszihiátriáról, a pszihoterápiáról, akkor adja magát a hasonlat...
Ezért és azért, mert tényleg szórakoztató, lesz jövőre is legalább egy, de remélem több Yalom az étlapomon.

Soha ne vegyél el semmit, ha nem tudsz helyette jobbat ajánlani. Óvakodj levetkőztetni azt, aki nem tudja elviselni a valóság csípős hidegét...avagy Általánosságban jobb, ha a hárító mechanizmusokat egészen addig nem gyengítjük, amíg nem okoznak több problémát, mint amennyi támaszt nyújtanak, és amíg nem tudunk jobbat ajánlani helyettük.

Tompa Andrea: A hóhér háza

…nem egyszerre és hirtelen vész tehát el a szüzesség, hanem lassan, lépcsőzetesen, egy-másfél év alatt, egy buli végén hajnalban Lacikánál, ahol a Sunshine reggae alatt végre Lacika egyik évfolyamtársa is észreveszi, … és a harmadikon a csütörtökök idején a kakasos törölközőbe csavarva, fürdés után, hajszárítás helyett, amikor Jil nagy ágyában még zenét hallgatnak, és Jil egyfolytában magyaráz és gesztikulál, ’88-ban már hallgatják az új Tavitian lemezt, az East, West Creativ Combinationst „etnodzsessz, transzkulturális és posztmodern” magyaráz Jill, és bal kezében a cikke, ami nem jelenhet meg, jobb keze a nagy, szúrós máramarosi cserge alatt a lány combján, a mellén, a lába között, meg a hasán, és aztán vissza a második emeletre, amikor végre felveszik a lányt az egyetemre… és a kis jó szagú, vágyakozó tekintetű Ivánt is…

Szintén egy családregény. És nemcsak.

„A Hóhér háza” Kolozsvár regénye, melyben a közelmúlt romániai diktatúrájának mindennapjai elevenednek meg egy kamaszodó lány szemével .
Erdély sokféle közege, zavaros származások és előítéletek, amelyben egy kamasz próbál eligazodni, igazságot tenni és (túl)élni. Rendkívül igényes nyelven megírt, kiváló elbeszélőkészséggel rendelkező mű Tompa Andrea első regénye.

A Fejtől s lábtól kedvenc lett. Az idei legnagyobb! És éppen ezért olyan ki nem mondott és tudatosan soha meg nem fogalmazott, ha a fennti bejegyzés erre utaló részét nem tekintjük annak..., de az inkább kétely volt...  , de legbelül, erősen mélyen, leírhatatlanul magas elvárásokkal kezdtem neki, ami veszélyessé tette kettőnk kapcsolatát..., de bátran jelenthetem, hogy túlélte.:)
Tompa Andrea nekem ír. A történetei az én történeteim. És olyan nyelven ír, olyan formában használja a nyelvet, ami szívemnek erősen kedves. 
Mert a történeten túl élő nyelve egy külön világ. Nagyon jól és gondosan kidolgozva, minden apró részlete a helyén van.
Egy olyan korról ír, amibe beleszülettem. Ahol éltem. És mégsem. Túl kicsi voltam. Vagy túl jól megoldották a szüleim, hogy nem vettem észre nagyon nagyon sok dolgot... például a hiányt. Ez mostani fejjel félelmetes. De akkor beleszülettem. Nem tudtam, hogy azért nincs rendes tévé, meg egy csomó minden, mert nem lehet. Nem tudtam, hogy milyen lenne tévével. Nem tudtam, hogy milyen lenne másképp. És persze a 90es években nagyon élveztem A kisasszonyt, később a kereskedelmi tv2 délutáni gyerekműsorát, ami a régi Kölyökidősök egy részével készült..., de én nem éreztem konkrétan addig sem magam megfosztva semmitől. És ezt a környezetemnek köszönhetem, a családomnak, a szeretteimnek, az ismerősöknek. 
És ilyen előzményekkel talán még érdekesebb volt a törénet.
Családregény. Fiatal diáklány, egyes szám- harmadik személy.  Napló a túlélésről. Egy abszurd világban, ahol bármi megtörténhet. És legtöbbször meg is történik. 
Úgy hiteles korrajz, hogy közben elsőosztályú irodalmi regény, ami akár fikció is lehetne. De nem az. Nagyjából ismertem már a legtöbb történetét. Ez is azt bizonyítja, hogy több ez, mint egyszerű, kitalált történet... jóval több.
Az egymondatos történetek könyve. Aminek a folytatását nagyon szívesen olvasnám azzal a mondattal kezdődőleg, ami a mesélő édesanyja szájából hangzott el a regény végén: ti pedig csináltok, amit akartok, lányok.

November könyvekben: Sofi Oksanen: Tisztogatás

És amikor kiszabadult a pincéből, várt valakit. Valakit, aki tenne valamit, amivel segítene, vagy legalább egy részétől megszabadítaná annak, ami a pincében történt. Megsimogatná a haját, és azt mondaná, hogy te nem tehetsz róla. És még hozzáfűzné, hogy soha-soha többé. Megígérné, hogy történjék bármi, soha többé nem fordulhat elő. 

Nem az a kifejezetten karácsony előtti olvasmány.

A Tisztogatás a nők elleni erőszakkal és a kommunista országok feldolgozatlan múltjával foglalkozik párhuzamosan. A regény egy család történetén keresztül Észtország közelmúltjának s vele együtt a keleti blokk országainak elhallgatott eseményeibe, az elkendőzések világába is betekintést nyújt. Megszólaltatja a háború és a kommunizmus áldozatait, szembesít a megalkuvók és a megalázottak szégyenével. Ám a hajdani megaláztatások és a napjaink zavaros társadalmi közegében viruló erőszak határvonalai mindinkább elmosódnak Oksanen mesterművében…
A magány békéjében éldegélő idős észt asszony, Aliide Truu életét váratlan esemény kavarja fel: eszméletét vesztett orosz lányt talál a háza udvarán. A fiatal Zarával való találkozás feleleveníti Aliidéban a múltat: tragikus szerelmi történetét és azokat a döntéseket, amelyek megpecsételték a hozzá legközelebb állók és a saját maga sorsát. A kétségbeesett lépésekre kényszerült Zara helyzete rávilágít, hogy az üldöztetések a megváltozott körülmények ellenére sem értek véget – csupán formájuk változott. A könyv témája a nők elleni erőszak, és a második világháborút követő szovjet megszállás traumája.

Nem ismertem olvasás előtt a mű háttértörénetét. Ahogy Sofit és munkásságát sem. 
Zseniálisan ír. Ez az alkotás akkor is megállná a helyét az irodalomban, ha az egész kitaláció lenne, fikció...
De nem kitaláció. Teljes hitelesnek tűnő látlelet.
Látlelet az emberi hibákról. Tévedésekről. Kitartásról.
Látlelet a túlélésről. A félelemről.  A menekülésről.
Látlelet a reményről. Az álmokról. A szerelemről. A fájdalomról. A csalódásokról. 
Látlelet egy hazug világról. Látlelet egy egész világ mögötti ürességről. Világok mögötti ürességekről. 

Pása természetes tudta, hogy Kátya Csernobilból való, hiszen Kijev mellől hozta el, de megparancsolta a lánynak, hogy ha valamelyik ügyfél érdeklődne, akkor mondja azt, hogy Oroszországból jött, mert ugyan ki akarná a halálba dugni a farkát.

Látlelet az áldozatokról (úgy személyekként, mint tettek formájában). Látlelet a bűnösökről. Látlelet a bűnökről. Látlelet az erőszakról. Látlelet az árulásokról. És így, hiába lehetne akár annyira happyendszerű is lehetne a vége, amennyire egy ilyen történetnek lehet..., de nem lesz. Mert nem lehet. Hiszen az élet nem film. Nem a hepiend pontokon ér véget...

A szerző pedig egy különleges személyiség, akivel mindenképp vadászni fogom a találkozás lehetőségét. Akár könyv, akár könyvbemutató formájában.
( És elbűvölőek a történethez tartozó könyvborítók.)

Felismerte az utcán azokat a nőket, akikről érezni lehetett, hogy valami hasonló történt velük. Minden egyes reszkető kézről tudta, hogy ő is. Valahányszor egy orosz katona ordibálására összerezzent valaki, valahányszor csizmák dübörgésére összerándult valaki, tudta. Hát ő is? Mindenki, aki kényszerűen átment az út másik oldalára, ha milicisták vagy katonák jöttek szembe vele. Mindenki, akinek a ruháján látszott, hogy több alsóneműt visel. Mindenki, aki képtelen volt mások szemébe nézni. Vajon neki is azt mondták? Neki is azt mondták, hogy valahányszor ágyba bújsz a férjeddel, emlékezni fogsz rám?

November könyvekben: Máté Angi: Az emlékfoltozók

Ha egy tündérrigólány szomorú, meg kell keresnie a másik tündérrigólányt, olyankor egymáshoz teszik arcaikat, úgy, hogy egyikük jobb szeme másikuk bal szemébe nézzen, pillogtatnak, s pilláikkal kisepregetik a szomorút.
 
Hogy kik is azok az emlékfoltozók? Talán két tündér. Vagy két rigó. Esetleg két kislány. Két tündérrigólány: a limonádéhajú és a faodúbarna.
Amerre csak járnak, csodák történnek. Igazán nem kell hozzá sok. Elég egy tű meg egy cérna, és megfoltozzák a feledékeny roller és tölgyfa emlékeit. Egy horgászbot, és megcsiklandozzák a Holdat. Klakkognak és dübbögnek, de úgy, hogy a villamos kerekei szikrát hánynak. Erdőt szelídítenek és kinyitják a tengert; rókák és őzek a barátaik. Azt is megtudhatjuk: együtt mennyivel könnyebb és nehezebb élni, mint egyedül.

( A legjobb első prózakötetesnek járó Bródy Sándor-díjjal, valamint az IBBY Év Gyermekkönyve díjjal kitüntetett Máté Anginak a Magvetőnél ez a második kötete. Akár a Kapitány és Narancshalat, úgy ezt a mesekönyvét is az IBBY Év Illusztrátora díjas Rofusz Kinga rajzai teszik még szerethetőbbé)

Különleges meséskönyv. Olyan egyedi képi világgal, amihez idő kellett, amíg felvettem a ritmust, amíg nem tűnt nehézkesnek... Ez igazából szomorú, mert félek, hogy ez csak azt jelzi, hogy kezdem elveszíteni azt a gyermekit, ami természetessé tenné a mesés képsorokat. Nem, soha nem szeretnék felnőni... Miközben valahol mélyen úgy éreztem olvasás közben, hogy ez mégis inkább felnőtteknek szóló meséskönyv, hiszen egy kislánynak túl szomorúak lennének ezek a mesék. Pedig mindig kislány szeretne tündérrigólány lenni, ebben egész biztos vagyok.:) És úgy gondolom, hogy mégis, valami csodálatos módja ez a könyv annak, hogy ne csak a happyendes hangulatú mesékkel találkozzon egy gyerek. Hogy felismerhesse, a bánat, a szomorúság annak a világnak a része, aminek a titkok, az örömök, a nevetések. Hogy az élet és az elmúlás kéz a kézben jár. És hogy mennyi szép, különleges eseményt lehet beleszőni a történetünkbe. Igen, ki-ki a sajátjába. Hiszen ezek a mesék rólunk szólnak.

Rofusz Kinga rajzait erősebbnek érzem a meséknél. Pedig a mesék is csodálatosak.

A tündérrigólányoknak költözniük kellett. Maguk sem tudták, miért, és azt sem, hogy merre, csak leemelték szekrényük tetejéről a koffert, egy napon, a zárát kattingatták, kézbevették, hordozták, letették körbejárták, kinyitották, végül úgy hagyták, nyitva, szobájuk közepén. Aztán, valahányszor jártak a tátott koffer körül, tettek a szájába valami kertből gyűjtöttet: ribizlilevelet, birsalmafa gallyát, szőlőmagot, tenyérnyit a diófa fölötti égből, két fülre való kapunyikorgást, végül néhány repedést a ház faláról.