Simon Márton: Dalok a magasföldszintről

És nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra, hogy
estig összetartson, szóval ölelj.

*** 

Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.

Simon Márton zseniális pontossággal fogalmazza meg a HIÁNYZOL érzést. Többféle formában, ám mindig hasonlóan erősen érezve és éreztetve a hiány összes árnyalatát.

A legelső vers végén egy zuhanó gépet talál az olvasó. A gépben egy alvó utast, az utas fejében egy álmot, ami nem derülhet ki soha. A kép romantikus és leleplező: ezek a versek tele vannak szenvedéllyel, pedig látszólag semmi nem áll messzebb tőlük, mint a romantikusság. Inkább tűnnek nagyon szomorú és nagyon pontos blogbejegyzéseknek. Vagyis őszinték, mint egy napló, de olvasókhoz beszélnek. Mindenkihez, aki maradt már egyedül.
Aki Simon Márton verseihez fordul vigasztalásért, nem csalódik. Éppen azt fogja kapni tőlük, amivel át lehet vészelni egy magányt: igen, ez most ilyen. Meghalt egy anya. Elmúlt egy szerelem. Volt, nincs. Igen, most üresség van. De ez az üresség jó, most éppen ez kell, mert enélkül nincs jövő. Márpedig jövő igenis van. Erőt és tartást kap az olvasó ezekből a versekből. Segítenek élni.

Élni olyankor, amikor nem könnyű. Amikor az ember inkább a kockás pléd alatt maradna. Amikor inkább lehúzott redőny mögött inná a kávét.
Egészen biztos, hogy kell egy adag negatív hangulat SM verseinek befogadására. De napjainkban nem nehéz épp annyit találni, amennyivel még nem marad a kockás pléd alatt az ember, de azért sm veresei ettől még tetszetősnek és ütősnek tűnnek. És olvasás közben eldöntheti az ember, hogy elengedi, vagy megtartja a hangulatot. Gondolom mindenki akutális állapota szerint. 

Dobj ki mindent.
Csak azt a képet ne, amin tudom, hogy alig látszom, de
mikor csináltuk, voltunk utoljára boldogok.
Csak azt a huszonéves kávéfőzőt ne, bár tényleg ócska és
most már minden nap marad benne – szívben szerelem –
egy kevés. Se azt az ibolya illatú szappant, a spring feliratost,
hiába törtem ketté. És az ágy, az ágyneműhuzatot ne mosd ki,
tedd el, legalább, ha semmi más, a szagom megmarad utánam.
És ne hagyd a falat, az égszínkéket, se a linóleumot,
az apró mintás, semmilyen linóleumot, mennyit néztem,
minden részletéről te jutsz eszembe.
Csak azt a túl magasra tett tükröt ne dobd ki, kérlek,
bár vakul, tied volt, másfél évig, figyelt,
tudom sosem láttál belé, túl magas, homályos,
ne dobd ki, semmi se volt benne, jaj, soha, csak te.

*** 

Idáig háttal utaztam. A kabinok fehérebbek,
a víz mélyebb, mint tavaly – az árusoknál
még ugyanaz kapható. A strand kihalt,
ezért jöttem. Itt ugyanis van jövő: előszezon van.
Majd lesz minden. Nézelődöm, valami sör kéne.
És zöldebb zöld és világosabb kék. Mert
az emlékezet fehér, mint a kabinok, amikbe
vetkőzni jársz. A laptopot otthon hagytam.
Tele van a fotóiddal, és én nem akarom
többé simogatni a képernyőt – hazudni, mert
nem őszinteségre van szükségem, hanem rád.
A végét úgyis pontosan tudom. Majd azt mondom:
valami sör kéne. Meg pedig milyen boldog voltam.
Milyen. Már nem derül ki. Mint hogy mit
álmodik az egyetlen alvó egy zuhanó gépen.

***

Egyébként alig értem,
mit mondasz, halk és ócska ez a telefon
(annak idején erről akartam megüzenni, hogy
szeretném ha meghalnál – nem volt rajta pénz).

***

Kiürült pohár a szeretet. Szorongatom.

***

Rosszul állt neked, hogy szeretni próbáltál,
időnk tele van fehér foltokkal, ez kétségtelen.
És hiába tudom, nem akarom látni, mi jön,
de most már mindenütt vagy, nincs hová félrenézni –
hát lehunyom a szemem, pont mint akkor, úgy.

*** 

én nem vagyok kedves (csak néha blöffölök).

De azt hiszem,
veled sosem leszek hűvös (majd néha blöffölök).

***

mert többé semmi sem jut eszembe rólad
csak marad a megírhatatlan szándék
hogy kéne de már nincs mit

                                                  ***

az a két-három szó,   

ami nem lenne mellébeszélés, nálad maradt.