November könyvekben: Sofi Oksanen: Tisztogatás

És amikor kiszabadult a pincéből, várt valakit. Valakit, aki tenne valamit, amivel segítene, vagy legalább egy részétől megszabadítaná annak, ami a pincében történt. Megsimogatná a haját, és azt mondaná, hogy te nem tehetsz róla. És még hozzáfűzné, hogy soha-soha többé. Megígérné, hogy történjék bármi, soha többé nem fordulhat elő. 

Nem az a kifejezetten karácsony előtti olvasmány.

A Tisztogatás a nők elleni erőszakkal és a kommunista országok feldolgozatlan múltjával foglalkozik párhuzamosan. A regény egy család történetén keresztül Észtország közelmúltjának s vele együtt a keleti blokk országainak elhallgatott eseményeibe, az elkendőzések világába is betekintést nyújt. Megszólaltatja a háború és a kommunizmus áldozatait, szembesít a megalkuvók és a megalázottak szégyenével. Ám a hajdani megaláztatások és a napjaink zavaros társadalmi közegében viruló erőszak határvonalai mindinkább elmosódnak Oksanen mesterművében…
A magány békéjében éldegélő idős észt asszony, Aliide Truu életét váratlan esemény kavarja fel: eszméletét vesztett orosz lányt talál a háza udvarán. A fiatal Zarával való találkozás feleleveníti Aliidéban a múltat: tragikus szerelmi történetét és azokat a döntéseket, amelyek megpecsételték a hozzá legközelebb állók és a saját maga sorsát. A kétségbeesett lépésekre kényszerült Zara helyzete rávilágít, hogy az üldöztetések a megváltozott körülmények ellenére sem értek véget – csupán formájuk változott. A könyv témája a nők elleni erőszak, és a második világháborút követő szovjet megszállás traumája.

Nem ismertem olvasás előtt a mű háttértörénetét. Ahogy Sofit és munkásságát sem. 
Zseniálisan ír. Ez az alkotás akkor is megállná a helyét az irodalomban, ha az egész kitaláció lenne, fikció...
De nem kitaláció. Teljes hitelesnek tűnő látlelet.
Látlelet az emberi hibákról. Tévedésekről. Kitartásról.
Látlelet a túlélésről. A félelemről.  A menekülésről.
Látlelet a reményről. Az álmokról. A szerelemről. A fájdalomról. A csalódásokról. 
Látlelet egy hazug világról. Látlelet egy egész világ mögötti ürességről. Világok mögötti ürességekről. 

Pása természetes tudta, hogy Kátya Csernobilból való, hiszen Kijev mellől hozta el, de megparancsolta a lánynak, hogy ha valamelyik ügyfél érdeklődne, akkor mondja azt, hogy Oroszországból jött, mert ugyan ki akarná a halálba dugni a farkát.

Látlelet az áldozatokról (úgy személyekként, mint tettek formájában). Látlelet a bűnösökről. Látlelet a bűnökről. Látlelet az erőszakról. Látlelet az árulásokról. És így, hiába lehetne akár annyira happyendszerű is lehetne a vége, amennyire egy ilyen történetnek lehet..., de nem lesz. Mert nem lehet. Hiszen az élet nem film. Nem a hepiend pontokon ér véget...

A szerző pedig egy különleges személyiség, akivel mindenképp vadászni fogom a találkozás lehetőségét. Akár könyv, akár könyvbemutató formájában.
( És elbűvölőek a történethez tartozó könyvborítók.)

Felismerte az utcán azokat a nőket, akikről érezni lehetett, hogy valami hasonló történt velük. Minden egyes reszkető kézről tudta, hogy ő is. Valahányszor egy orosz katona ordibálására összerezzent valaki, valahányszor csizmák dübörgésére összerándult valaki, tudta. Hát ő is? Mindenki, aki kényszerűen átment az út másik oldalára, ha milicisták vagy katonák jöttek szembe vele. Mindenki, akinek a ruháján látszott, hogy több alsóneműt visel. Mindenki, aki képtelen volt mások szemébe nézni. Vajon neki is azt mondták? Neki is azt mondták, hogy valahányszor ágyba bújsz a férjeddel, emlékezni fogsz rám?