Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Az életben az a rossz, hogy nincs hozzá használati utasítás. Te csak követed az útmutatót, ha pedig mégsem működik a mobilod, akkor ott a garancia. Visszaviszed, és adnak helyette egy újat. Az élettel bezzeg nem így van, nem adnak helyette egy újat, ha nem működik, azzal a használt, maszatos és rozoga élettel kell boldogulnod, amid van.

Tetszett. Noha teljesen másra számítottam. 
A történet közepén már végképp nem értettem, hogy mi köze a borítónak a könyvhöz... nekem tipikusan a borító és fülszöveg miatt került a várólistámra. Szerintem az egyik legszebb borító, amit valaha láttam. DE semmi köze a történethez. Amit nyugodtan kézbevehetnének tizenéves fiúk is. Természetesen nem, nem ezzel a borítóval.
Miről is szól?
A tizenhat éves Leo átlagos kamasz: jól elvan a haverokkal, szeret focizni, motorozni és iPod-ozni. Iskolába csak muszájból jár, a tanárokat afféle kihalásra ítélt furcsa fajnak tekinti, és alig várja, hogy ezt az új történelemtanárnak is a tudomására hozza. Az új tanár azonban más, mint pedagóguskollégái. Szemében különös fény gyúl, amikor magyaráz, és különös, lelkiismeretébresztő hatással van diákjaira. Leóban hatalmas erők feszülnek, csak a fehérség fog ki rajta. A fehérséggel, a hiány, a veszteség színével Leo a szerelem, a szenvedély és a vér színét, álmainak szerelme, Beatrice haja vörösét fordítja szembe. Amikor azonban megtudja, hogy Beatrice beteg, s hogy betegségének valamiképpen a gyűlöletes fehérséghez is köze van, Leo önvizsgálatra kényszerül. Hogyan tovább? Mihez kezd eztán az álmaival, és mihez az erejével?

Olyan lehetne ez a könyv a fiataloknak, mint a Zabhegyező, csak attól a nyavajgásokkal együtt is sokkalta tetszetősebb. Mert minden pillanatban megmarad az az irónia és humor, ami szinte védjegye.


Megpróbáltam beszélni anyámmal erről a véradásdologról meg Beatricéről. Nem érti. Azt hiszi, valami vámpírhistóriát mesélek, mostanában nagy divat az ilyesmi. 

Számomra hiteles volt az egész. A rajongás. A félelem. A fájdalom. A düh. A felismerés. Az őszinteség. A klassz és nagy gondolatok fontossága. A különlegesség érzése. Annak a kétségbeesett keresése. 

Csak az kíváncsi rád igazán, arra, ami a szívedben van, aki rákérdez a részletekre. A részletek. A részletek: az igazi szeretet egyik formája.

És néhány gondolatával még felnőttebb gyerekként se nehéz azonosulni.

Az élet álmok nélkül olyan, mint a kert virágok nélkül, a lehetetlen álmokkal teli élet viszont olyan, mint a művirágokkal teli kert…

A szülők csak arra jók, hogy megtanítsanak félni mindattól, amitől egyébként nem félnél.

Személyes tapasztalatok alapján inkább a felnőttekre úgy egészében érvényes. A szüleim nagyon klasszak voltak. Igen. A kritikus tizenéveim alatt a legklasszabbak:) Szóval semmiképp nem állítanám, hogy félelemre neveltek, sőőt!:)

A tudatlanság a legkényelmesebb dolog a világon, amit ismerek – a nappalinkban lévő kanapé után.
Óóó, hogy ez mennyire de mennyire igaz.

Az olasz szerzők mostanában nagyon rendben vannak nálam.:)

Két esetben okoz nekünk fájdalmat valaki: ha szeret, vagy ha gyűlöl.
– Ezt nem értem. Ha valaki szeret, akkor miért bánt?
– Mert a szerelemtől az emberek néha egészen bután viselkednek. Netán rossz irányba indulnak el, pedig hozzád igyekeznek… Olyankor aggódj, amikor egyszer csak nem bánt többet, aki szeret, mert az azt jelenti, hogy már nem próbálkozik, vagy éppen téged nem érdekel már…