Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

Az a bátorság, amikor előre tudod, hogy vereség vár rád, és legyen, aminek lennie kell, mégis kitartasz. Csak ritkán vár rád győzelem, de néha igen.


Az alabamai Maycomb városában utolsó gondtalan nyarát tölti egy testvérpár, Jem és négy évvel fiatalabb húga Scout. Az őket anya nélkül nevelő Finch ügyvéd megpróbál tökéletes apaként viselkedni, ám neki sem könnyű. Izzik körülötte a levegő: egy színes bőrű férfit véd a bíróságon… Ráadásul váratlan események, misztikus jelenések, nyugtalanító hírek zavarják meg a család nyugalmát. A gyerekek élete is gyökeresen megváltozik: a felnőtté válás varázslatos és fájdalmas útja immár elkerülhetetlen számukra…

Annyira szép, hogy nehéz róla bármit is írni. Mennyi jóság fér bele egy ilyen kicsi könyvbe..., mennyire szerethető meg három kisgyerek... egy ismeretlen szomszéd... egy Édesapa, akihez mindenki hasonlítni szeretne szülőként (én legalábbis egész biztos)... egy nagynéni, aki igazából nem is pozitív szereplő, de annyi méltóság és korrektség van benne, hogy még őt se lehet nem szeretni... egy rendőrfőnök... egy lapszerkesztő...

Azért nálam bezavart, hogy azt hittem az első pár oldalon, hogy Scout is fiú...:), de annyira lekötött az egész és megfogott a hangulat, hogy túltettem magam ezen, egy idő után pedig azért összeállt a kép.

Így utólag értem, hogy miért adta anyukám és a nővérem is többször a kezembe még fiatalabb koromban és nem tudom az okát, hogy miért is nem olvastam korábban. Lehet, hogy nekünk most kellett találkozzunk (bár nem tudok olyan kort, vagy hangulatot elképzelni, amikor ez ne lenne egy nagyon szívnek való kedvenc...). Ezért nagyon örültem a találkozásnak.:) Ha már ennyit várunk egymásra, akkor igyekeztem nagyon megbecsülni. Kiélveztem minden pillanatát, minden oldalát, minden sorát... és még olvastam volna. Scout életét tizenévesen, a városka életét.
Annyira egyszerű történet, miközben annyi mindenről szól. Sok értelmes felnőttel, szerethető karakterek, tetszetős tartalom.
 
– Nem szükséges mindenkivel közölni, amit tudsz, ez nem nőkhöz illő dolog, másodsorban az emberek nem szívesen viselik el az olyan társaságot, akik többet tudnak náluk. Ez idegesíti őket.

Nem volt benne semmi, amiről úgy éreztem volna, hogy ezt talán másképp jobban tetszetene. Csak olvastam, olvastam és őszintén, nagyon megszerettem.

Az, hogy száz évvel előbb vereséget szenvedtünk, mielőtt még a harcot elkezdtük volna, még nem ok arra, hogy ne próbáljunk győzni.

Mindenkinek ajánlom, aki szereti a jót, szereti a szépet, mindezt selyempapírba csomagolva, az élet velejáró rosszával és igazságtalanságaival együtt.

Ez az ő hazájuk, húgom – mondta Atticus. – Ilyenné tettük számukra, nem árt, ha minél jobban megismerik.

Mesés világ, elbűvölő szereplőkkel. Azok a meleg, nyári, vakációs délutánok... azokra nagyon ráismertem. 

Sokan nem helyeslik az életmódomat. Mondhatnám egyszerűen, menjenek a fenébe, mit bánom én, ha nem helyeslik. Azt éppen elégszer mondom is, hogy nem törődöm velük, ha nem tetszik nekik, csak azt nem, hogy menjenek a fenébe.