Lewis Carroll: Alice Csodaországban

Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.

Zacher Gábor könyve után természetesen azonnal várólistára került az Alice újraolvasása. Nem bántam meg, mindenképpen tanulságos volt.

Az elején sokáig az volt az érzésem, hogy én ezt nem olvastam, mert az elejére egyáltalán nem emlékeztem... Ám amikor elérkeztem az egyik kedvenc jelenetemhez, akkor már tudtam, hogy jó helyen járok és mégis olvastam én már Alicet. :)
( utána azon is elgondolkoztam, hogy magasan lehet az ingerküszöböm, hogy nem nyújtott maradandóbb élményt...)

– Roppant csúnya gyermek lett volna, ha felnő, viszont disznónak egészen csinos lesz.
Most gyermekismerőseire gondolt, akikből szintén szép disznók lehetnének, s azon töprengett, hogyan is lehetne őket disznóvá változtatni.

És innentől már kissebb, nagyobb kihagyásokkal ismerős volt Csodaország. Nem tudom, hogy szerettem-e. Lewis stílusa akár rendben is lehetett volna. De nem tudtam elvonatkoztatni a háttérinformációkról. Arról, hogy rendszeres meszkalinhasználóként a saját maga hallucinációs élményeit írta meg. A meszkalin hatásáról, a megváltozott tudatállapotról és arról, hogy nem biztos, hogy ez feltétlenül poén lenne élőben is... Nem volt tapasztalatom az LSDvel sem, állítólag hasonló reakciókat vált ki az emberből a gomba is.

És akkor itt tettem egy kintekintést. Beleolvastam néhány közkedveltebb fórumba és igazából nem tudtam, hogy megdöbbenjek, bosszús legyek, vagy csak szomorú, amikor arra gondolok, hogy valaki tényleg elhiszi, hogy a pszihedelikus szerekkel csak annyi a probléma, hogy nem mindenki elég érett arra, hogy az általuk nyújtott belső élményt képes legyen elviselni, feldolgozni és pozitív hasznot húzni belőle... no comment. Azokkal is elbeszélgetnék, szintén csak személyes tapasztalataim alapján, akik azt állítják, így kategórikusan, hogy nem csinál jelentős károkat a szervezetben.

Nem olyan rég beszélgettem valakivel, aki fogyasztott gombát. Nem számolt be olyan élményről, mint Alice, sőt, kifejezetten horrorisztikus tripp volt, számára, szerencsére, az volt az első és utolsó és be is fejezőzdött a gombás kalandja.

És igen. Lehet rám dobni a követ, hogy nem próbáltam és mégis osztom az észt. Nem is áll szándékomban kipróbálni és továbbra is tartom a véleményemet, hogy az átélt élményeim lehet, hogy kevsébé színesek, de mind a sajátom :) és az is valami:)

Hogy mit ihletett meg a mű? Lássuk, lássuk, szerintem mindenképp sokat visszaad a hangulatból, amivel a leginkább a problémám van a dologgal kapcsolatban...

... visszatérve a mesére... 
Alice nem idegesített a sok okoskodása ellenére sem, pedig tényleg nem egy kedves, bájos, szimpatikus főszereplő. Inkább fölényes, gúnyos és okoskodó (legalább cinikusnak nevezhetném, mert ugye szerintem az nem egy rossz tulajdonság, de nem, sajnos nem az...).
Első olvasásra sem zavart a sok furcsaság, mert szeretem a meséket és az érdekes szereplőket.
A mese lezárása és az elmaradó feloldozás, esetleg tanulság... az viszont nagyon hiányzik. Mert nem, nénjének azon reménye, hogy majd Alice felnő és mesélni fog más gyerekeknek is Csodaországról az azért sokadik elképzelésre és mérleglésre sem egy igényes mesevég, tanulság, lezárás.
És hogy mi a véleményem Csodaországról? Ami a Griffmadárnak: "Kétkrajcáros komédia." 
 
A fülszöveg pedig mégfurább a fenntiek fényében.

Ennek a furcsa ötletektől hemzsegő, kalandos, vidám mesekönyvnek a szerzője, Lewis Carroll a múlt században élt, matematikaprofesszor volt az oxfordi egyetemen. Világhírűvé vált könyve első ízben 1865-ben jelent meg. Azóta – immár a világ gyermekirodalmának klasszikusaként – szinte valamennyi nemzet nyelvén napvilágot látott. Az angolszász humor e sajátos alkotása Alice oldalán elvezeti az olvasót Csodaországba – amely valójában álomvilág, a Viktória királynő korabeli Anglia torzképe. Aki ismeri az angol történelmet, az a Szív Királynőben könnyen felismerheti a hirtelen haragú Viktóriát, s férjében, a pipogya Szív Királyban a jelentéktelen Albert herceget. De megtalálhatjuk e könyvben az angol igazságszolgáltatás, iskolarendszer vagy éppen sportszenvedély végletekig vitt, humoros torzképét is.

És az jut róla eszembe, amikor irodalom címszó alatt meg kell tanulja a diák, hogy x, y költő, író mit gondolt és mire utalt, amikor z, w művét megírta...
Ebben az esetben mindenképpen bájos, abszrud, nevetséges. Persze előfordulhat, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Tényleg nincs akkora rálárásom az angol történelemre és Lewisnak is csak annyira néztem utána, amennyire a dolog érdekelt. Tudom, hogy wikis önéletrajzában a meszkalin cáfolva van,  de azért opiát szerről (na a gyógyszerfüggőség is megérne egy külön posztot...)  és migrénekről, ezek hatásáról és arról, hogy közük lehet az eleve fura képekhez azért említést tesznek. 
 
Én megmaradok a saját, eddig is szeretett meséimnél. De azért előfordulhat, hogy szintén kíváncsiság miatt, de a Tükörországot egyszer elolvasom, mert kíváncsi a természetem. És Alice Disneys mesefilmjét se fogom kikerülni, ha szembe jön valamikor. Mert úgy gondolom, hogy jobb az embernek tisztában lenni azzal, hogy mi is veszi körül.

A képesség, hogy azt lássa az ember, amit a többiek nem látnak, sokkal fontosabb, mint nem látni azt, amit mindenki lát.