2015. május 9., szombat

Belső Nóra: Depresszió



- Rendhagyó bejegyzés-

Igen, ez egy még a szokásosoktól is szubjektívebb értékelő lesz. 

Ez lesz az a könyv, ahol a fülszöveg és a borító is el fog maradni. 
A borító rémes, giccses, taszító.  Értem én, hogy miért a jéghegy és a csúcsa, de ebben a színben és ebben a formában...
A fülszövegtől pedig sokkal többet ér maga a szöveg és abból kiemelve szinte bármelyik részlet. A legnagyobb hibája azért mégis az, hogy igazából semmit nem mondd arról, amiről ténylegesen szól a könyv.
De most tényleg... rég volt ennyire félrevezető cím és borító a kezemben. Ráadásul akkor is inkább kellemetlen csalódás volt, nem pozitív. Szóval ez így, ebben a formában, teljesen érthetetlen... Régóta nézegettem és mindig halasztottam az olvasást. Amikor pedig elkezdtem olvasni, csak bámultam és a végét kifejezetten igyekeztem húzni, hogy tovább tartson. Mert jó olvasni Belső Nóra gondolatait.

Nem ismertem se újságok címlapjáról, se a különféle televíziós műsorokból. Jobb volt ez így, azt hiszem. A borítótól eltekintve, azért ez nehéz volt, kíváncsian vettem kézben a könyvet.
Már az első néhány oldal után tiszta volt, hogy én ezt a könyvet nagyon fogom szeretni. Hogy a szerzőt majd szépen lenyomozom. És hogy bármennyire is viszolygok a többi könyvének témakörétől és címvilágától, de bele fogok olvasni. Hogy miért...?

Mert nekem tetsző életszemlélete van. 
Mert szerettem az az érzékenységet és tapintatot, ugyanakkor egyenességet és korrektséget, amivel bármilyen témához közelített. Mert szeretem a verseket. Mert ő is szereti a verseket. Mert szeretjük a verseket szakmai szemmel figyelni.
Mert szeretem, ahogy a betegeiről mesél. Mert szertem a szempontokat, amiket fontosnak tart egy terápiában. 
Mert érdekesek és aktuálisak a témák, amikről úgy érezte, hogy beszélnie kellett.

És itt most jön egy nagy sóhaj. Bele akartam menni részletesebben a témákba, amikről Belső Nóra is ír. Az alternatív orvoslásról, a boldogságról, a betegekről, a nem betegekről, az egészségesekről, a kórházakról, a terápiákról, a gyógyszerekről, a hagyományos medicina elleni közhangulatról.  Egyszerűen az emberekről.
Mielőtt nekikezdtem volna, le akartam írni, mert úgy érzem helyesnek és fairnek, hogy igen, ebben a témában én is a másik oldalon állok. És utána elgondolkoztam. Hogy tulajdonképpen ez nem igaz. Mert szeretném azt hinni, hogy a betegeimmel nem állunk külön oldalon. Hisz mindketten ugyanazt szeretnénk, még akkor is, ha az indíttatásunk egészen más.
Szeretem amit csinálok. Szeretek azzal foglalkozni, amivel nap mint nap foglalkozok. Szeretném nagyon nagyon jól csinálni. Mert szenvedély, kötelesség, hit, felelősség, szórakozás, kihívás egyvelege, amit érzek, ha a munkámra gondolok.
Az érzelem nagyon erős belső motor, amely erősíti a motivációt, indíttatást ad a cselekvéshez.
Ugyanezt éreztem Belső Nórán is. Ezért szerettem meg. 
És elmarad a külön, többrészes, kiemelés, amit terveztem. Mert nem állna össze egésszé. Csipegetésnek érezném, sok szubjektív kiegészítéssel, ami ráerősítés lenne a szövegre, aminek erre talán nincs is szüksége. Talán túlzó hatást keltene és épp az ellenkezőjét érném el.
És épp attól nagyszerű a könyv és a szerző. Hogy neki sikerült egészként fellépnie. Hogy nem estek szét a részek. Nem zilálódott fel az egész egysége. Következetes értékrend, következetes vonalvezetés.
A költőkre, írókra való hivatkozás pedig csak tökéletesítette az amúgy önállóan is erős alkotást. Mikszáth többször is említésre kerül. Ez az egyik kedvencem:) :
A legbölcsebb ember is húzza meg magát szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy legfeljebb egy félrőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszűnél, egy félrőffel, egy olyan horizontba, amely egy billió mérföldre terjed. Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért a csekélységért annyi hűhót csinálni? Szétosztályozni az embereket, hogy ezek az okosak, emezek a nem okosak, azok a bolondok, mintha a mákszemeket szétraknák: kis mákszemek, nagy mákszemek.

És a záró idézet most egy picit hosszabb lesz. Mert ez volt az a rész, ahol már tudtam, hogy egész biztos kedvenc lesz a szerző és a könyv is.
Vajon létezik-e olyan ismérv, amely alapján kimondhatjuk valakiről azt, hogy mentálisan beteg vagy egészséges? Éppen ez a dilemma teszi a pszichiátriát mint szakmát rendkívül kiszolgáltatottá. A pszichiátriai betegségek, köztük a depresszió megítélése, nagymértékben függ a társadalmi és kulturális környezettől, toleranciától. És nem utolsósorban az orvostudomány egyes területeinek álláspontjától és kulturális ismereteitől. Az emberek többsége persze eléggé leegyszerűsíti – hozzáteszem, teljesen logikusan és jogosan – a kérdést: látszik-e valakin, hogy „megzakkant”, vagy sem? Régebben nagy harcokat vívtak egymással a biológia és a szociálpszichiátria képviselői, és ott voltak még a pszichológusok és az antipszichiátria képviselői is… Ez utóbbi társaság számos látványos „kísérlettel” próbálta bizonyítani például azt, hogy a pszichiáterek mindenkit betegnek címkéznek. „Egészséges” embereket küldtek be az elmeosztályra hallucinációs panaszokkal, majd figyelték, hogy az osztályos felvételt követően, amikor már tünet- és panaszmentesnek mutatták magukat (merthogy ilyen értelemben azok is voltak), meddig tartják bent, és milyen diagnózisokkal engedik ki őket. (Azért ehhez is kell, hogy is mondjam, egy kis „elhivatottság”, nem?) Ha jól emlékszem, az eredmény az lett, hogy egy héttől pár hét időtartamig természetesen mindegyikőjüket megfigyelték, majd egy „pszichotikus epizód”-szerű diagnózissal elengedték. A nagy következtetés pedig az volt, hogy aki egyszer bekerül, mindenképpen diagnózist, azaz címkét kap, így örökre megbélyegzetté válik. Azzal egyetértek, hogy a pszichiátriai betegség diagnózisa társadalmunkban sajnos tényleg stigma. De akkor ez ellen kell „harcolni”, nem a valós, szenvedő betegeknek adott segítség (nevezzük gyógyításnak) ellen. Tőlem sokan megkérdezik, hogy mit teszek olyankor, amikor valaki át akar verni, és rájövök-e egyáltalán. Visszakérdezek: „Kit is ver át az illető tulajdonképpen?”
...

Szerintem annak mindig van oka, ha valaki önként elmegy egy pszichiáterhez, legfeljebb nem az az ok, amit először elmond. Szóval, egy pszichiáter megpróbál ott és úgy segíteni, ahogy tud, és ez nem mindig egyezik azzal, amit elvárnak tőle.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése