2015. május 25., hétfő

Bogdán László: Az elveszett árnyékok története

... egyszer mindennek eljő az ideje, mint a szalmakalapnak.

Vegyes érzéseim vannak. Igényes borító, tetszetős fülszöveg. Marosvásárhelyen bukkantam rá, a Főtéren. És titkon remélem, hogy ez is egy olyan Máté Angis Mamós találkozás lesz. 
Röviden és tömören, ám fájó szívvel: nem lett. És lelkiismeretfurdalásom van, hiszen ez így eleve túl magas mérce, aminek majdnem kizárólag csak csalódás lehet a vége..., de tényleg annyira szurkoltam... hiszen elbűvültek a könyv hátoldalán olvasott sorok:

A meseregény négy kisfiú nyári táborban lévő kalandjairól szól. Unják magukat, esténként félnek a sötétben, ezért, felváltva mesélnek egymásnak. A rövid, korunk esetlegességeit példázó, rövid, egyperces mesék után feltűnik egy hosszabb történet, a Csipkerózsika átirata, amelyben a mese színterén, egy mai német városban kirgiz pionírok tűnnek fel és Csipkerózsikát keresik. Fantasztikus kalandok közepette meg is találják, itt a fantasztikus fordulatoknak reális magyarázata van, a szervezők teszik próbára őket, látni akarják, hogy egy számukra ismeretlen világban mennyire találják fel magukat. A történet fordulatos, kalandos, fantasztikus eseményei bizonyítják, hogy a kisfiúk képesek váratlan feladatokat is megoldani, feltalálják magukat a szokatlan körülmények között is, bátran, önfeláldozóan és önfeledten segítenek visszaszerezni a város ellopott árnyékait, hogy helyreállhasson a dolgok normális rendje. Minderre azért is lehetnek képesek, mert hisznek abban, hogy meséjük csak a jók győzelmével végződhet, az árnyékok a fordulatokban bővelkedő kalandos történet végén vissza is kerülnek a városba, az emberek is, a tornyok is, a házak is, a lovas szobor is, minden élőlény és tárgy visszakapja önnön árnyékát.

És mindent egybevetve, igazából elbűvölt a történet is. Mert izgalmas volt. Mert humoros volt. Mert jólesett. Mert ötletes volt. Mert a főszereplő gyerekek is szeretnivalóak voltak. Mert a kerettörténet és a mesék is erősek voltak a maguk kategóriájában. Tetszettek az utcai lámpák árnyai, mint visszatérő motívumok és a beléjüklátott figurákkal való játszás. Mesés hangulata volt. 
Így elsőre mindent megkaptam, amire a fülszöveg alapján vártam, vágytam.

Hogy miért nem lett kedvenc? Így alakult..., de nem is kell minden könyv kedvenc legyen. Elég, ha szeretettel gondolunk rá, megsimogatjuk a borítóját. Ez pedig maradéktalanul meglesz.

Az azért elszomorított, hogy az sem tud, nem képes, hinni a csodában, aki egyszer már átélt varázslatos dolgokat. Ha ezt el tudnám feledni és az utolsó fejezetes mesélő félbeszakítását, akkor akár tökéletes is lehetne. De talán nem kell mindig mindenben a tökéletest keresni.  
( Azért a félregépelések elkerülésében akár törekedhettek volna a szerkesztők a tökélyre. Egyes részeknél nagyon zavaró volt.)

Ne felejtsétek el, […] hogy csak addig él az ember, amíg a története él! S a története addig, amíg a hallgatósága!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése