2013. október 10., csütörtök

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

Látod, ez a baj a Paradicsommal. Nincs, ami jobban vonzaná a kígyót.

Ilyen tetszetős címmel, ennyire szép borítóval és nagyon ötletes formában (levelek, üzenetek, képeslapok, mailek), egy igazán jó alapsztorival: Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és egy életre szóló véd- és dacszövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve… A sors fura szerzet: újra és újra elválasztja egymástól Rosie-t és Alexet, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de az a varázslatos kötelék, ami összekötötte őket, életük minden öröme és bánata közepette megmarad.
Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e
mindent az igaz szerelemért? 

..., hogy lehetett mégis ezt annak összehozni, ami lett... igazán nem értem. Valami nagyon félresikerült. Vagy csak én vártam mást, mint amit kaptam.
Nem tudom. Az biztos, hogy valami könnyed, szórakoztatót akartam és közben nem volt se könnyed és hogy szórakoztató se, még túl lehetett volna élni, ha bosszantó, dühítő...vagy bármilyen érzelmet kiváltott volna az érdektelenségen és unalmon kívül.
Így azért nagyon kellemetlen volt.
Egy ideig tudtam mosolyogni a félreértéseken..., de ez úgy 40, 50 oldal után elmúlt és azért a 447. oldalig még elég sok volt, hogy ez így elég legyen... azon is gondolkoztam, hogy az elején is igazából a regény formája tetszett és kötött le.
Én tényleg szerettem volna szeretni és minden olyasmit érezni, ami végül elmaradt. Pedig volt Pitypang Szálló, gyerekkori legjobbarátokszerelem, ófej gyerekek, poénok és a végén a happyend..., de az egészet nem éreztem többnek egy rózsaszín vattacukorba csomagolt egyhangú világtól.
Úgy mindent összevetve: csalódás volt.

És hogy a végére legyen valami mégis szép is...
Rájöttem, hogy az otthon nem egy hely, hanem egy érzés.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése