Lakatos István: Dobozváros

Egy város, amit le kell győznöd

És bármilyen rettenetes hely is az a Dobozváros, az alsó tagozatos napközinél nem lehet rosszabb. Zalán erről szentül meg volt győződve, szemernyi félelem sem volt hát benne.

Lakatos Istávan nagyon jól rajzol. Csodálatos a fantáziája. 

Lakatos István meseregényében egy nem túl szép napon egy Zalán nevű kisfiúékhoz beállít egy Székláb nevű öregember, és azt állítja, hogy a szülei már nem az igaziak, hanem másolatok. Székláb elmeséli a kisfiúnak: szüleit elrabolták a dobozvárosiak, ezért vele kell mennie. Zalán nem tehet mást, mint útra kel az ismeretlen öregemberrel, mert csak így lát esélyt arra, hogy viszontlássa az igazi szüleit. Miután alaposabban megismerkedik Székláb birodalmával, egy családnyi vízimanóval és Jónással, a kecskével, még előtte áll, hogy sárkányokkal is találkozzon Dobozvárosban. Lakatos István könyve kalandos, varázslatos és szívhez szóló történet tíz éven felüli gyerekeknek.

... és nem biztos, hogy a mese kategória elbírja ezt a történetet. Pedig olyan meseszerű, amire szükség van. Nagyon nagy. Amire a gyerekeknek is szükségük van. Akkor is, ha nem tudják. Akkor is, ha nem érzik még...
Jónás, Kolompóc, a felhők, Székláb, Székláb otthona... ez mind tetszett.
Én szeretem a fantasyt. Szeretem Harryt, szeretem Bilbót és sorolhatnám a szereplőket, sorolhatnám a meséket...
... és Tim Burton is kedvenc. Szeretem az abszurd, a groteszk és bizarr dolgokat. De én ezt a könyvet nem tudtam megszeretni. Túl komor. Minden meseszerűsége kevés ellensúlyként, bármennyire is erős a történet képi világa.

A mese alcíme szerinte Dobozváros nem más, mint egy város, amit le kell győznöd. És persze a végén legyőzetik, épp az utolsó pillanatban, mint a  filmekben minden jóra fordul..., de annyira szürke, annyira gonosz, annyira nehéz lesz tőle a szív..., hogy úgy érzem, hogy valahogy végig Dobozvárosban maradtam és beleragadtam, mint egy nagyon tömör, erős iszapmasszába, amiből nincs kitörési lehetőség. És ezen a családi béke, a minden jó ha a vége jó fíling sem segített. Akkor sem, ha értem, érzem és nap mint nap tapasztalom, amire LI a könyvben utal, minden túlzás nélkül téve ezt... De ez nekem most akkor is túl sok volt.

Azért a Lencsilányra, szintén Lakatos Istvántól, még nagyon fáj a fogam. Mert meggyőződésem, hogy LI nekem is ír. És fogunk még találkozni. 

Fenébe is, egy kisfiúnak nem ilyesmiken kellene járatnia az agyát! Hanem szuperhősökön, óriásrobotokon, gonosz tudósokon – esetleg még a lányokon, bár ha versenybe állítanánk mondjuk a kalózokkal, akkor egyértelműen az utóbbiak nyernének.