Egy könyv, ami arról szól, amit az olvasás mellett igazán, de igazán szeretek:) A kedvenceimről.
És itt elsősorban nem csak játékosokra gondolok... Igazából hosszú és szép történet ez.
Nem tudom, hogy hol és mikor kezdődött. Igazából így alakult. Egy két játékostól eltekintve és a Szálljelkismadaras válogatott mellett, mindig a Görbével felálló ETOnak szurkoltam.
És az, hogy igazából akkor szerettem meg a csapatot a legjobban, amikor 2007ben ezüstöt nyertek az NBIben, ez megint csak a körülöttemmindigegypicitmásképpalakulnakadolgok része lehet...
Szeretem a kézit nézni. Szeretek szurkolni. Szeretem a jó kézit. Az utánpótlás is érdekel. Természetesen itt is megvan, hogy kinek szurkolok.:) Azzal kiegészítve, hogy itt szurkolok igazán a kiélezett meccseknek, mert meggyőződésem, hogy azokból fognak tanulni a játékosok.
Szeretem a meccseket. Nem jutok olyan gyakran élő csarnokhangulathoz, mint azt szeretném, de nagyon tudom értékelni és élvezni a lehetőségimet. A debreceni bajnokavatókat legalább annyira, mint a Viborg elleni hazai pályás BL döntős meccset... ám számomra a legemlékezetesebb és legkedvesebb az egy NBIBs Spartacus elleni meccs volt Bpen, ahol volt szerencsém az egyik fiatal játékosunk nagymamájának társaságában megtekintenem és végigszurkolnom.
De legalább annyira élveztem az up válogatott csapatok 2,3 évvel ezelőtti nagybányai tornáját is.
És akkor leültem olvasni a könyvet. Igazából egy autóút alatt sikerült (nem, nem a szomszéd városból kocsikáztunk). Minden sorát szerettem. Akár Vanyus Attila sorait, akár az edzőnkét, aki HATALMAS Ember, de igazából egyenként emelhetnék ki mindenkit, hisz mindenhol volt egy két olyan gondolat, ami tetszett, amin mosolyogtam, amivel egyetértettem, ami új volt, ami csak úgy egyszerűen érdekelt, ami csak jólesett...
A könyv címe ahhoz a meccshez kapcsolódik, amin a legtöbben már feladtuk a reményt. Igen. Aki ismer, az mindenki tudja, hogy nem vagyok az a vészmadár típus szurkoló. Sőőőőt... Hogy igazán minden helyzetnek a pozitív hozadékát nézem és nem szoktam feladni előre egy meccset se.:) ... és mégis, valahol a 45. perc környékét elfogyott a hitem. És nem éreztem semmit, csak a lányokat sajnáltam nagyon nagyon, mert tudtam, hogy ők is másképp képzelték el a dolgokat..., mert tudtam, hogy nekik százszor fontosabb és jobban fogja őket bántani a meccs végén, hogy egy tökéletes szezon egy meccsen elmegy... - , DE ők nem adták fel! És innentől kezdve minden BL döntős percet jutalomként éltek meg és az is volt. A játék is örömkézi...:)
BL győzelem lett a vége és tényleg örültem, hisz tudtam, hogy ezért dolgoztak, ezért hajtottak egész évben és nemcsak...
Miközben azt is éreztem, hogy nem szeretem se jobban, se kevésbé ezt a csapatot se, mint azt, amelyik a Viborg ellen egy góllal maradt alul, vagy xelt a Buduval.
Mert igaz, hogy szimpatizálni lehet játékosokkal, vagy csapatokkal, de mindenkinek csak egy CSAPATA lehet.
Az idei idény legfontosabb része még előttünk áll:) Kívánok ETOs lányainknak és nekünk szurkolóknak is sok sok örömet, Katrinet és Orsit kivéve mindenkinek sok sok gólt:)
A könyvre még röviden visszatérve: nem lehetett elrontani. Egy olyan évadról szól, ami teljes egészében tökéletes volt. Kellett a Budu ellen idegenben egyel megnyert meccs, ahogy az elődöntős minusz egy is a végső győzelemhez:) Köszönet azoknak, akik összehozták:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése