Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár…

„Elizabeth a nevem, de senki sem szólít így. Mikor megszülettem, és az apám rám nézett, biztos arra gondolt, hogy olyan méltóságteljes, szomorú képem van, mint egy középkori királynőnek vagy egy halottnak. Később kiderült, hogy átlagos vagyok, nincs bennem semmi különös. Még az életem is tök átlagos volt eddig. Ez egy Daisy élete, nem egy Elizabethé.”
„Azon a nyáron, amikor elmentem Angliába az unokatestvéreimhez, minden megváltozott. Valamennyire a háború miatt is, hisz az állítólag nagyon sok mindent felborított, de mivel nem sokra emlékszem a háború előtti életből, az nem is igazán fontos most ebben a könyvben.”
„Leginkább Edmond miatt változott meg minden körülöttem. Elmondom, mi történt. Itt és most – az én könyvemben.”
Daisyt, míg apja rémes, új felesége gyereket vár, lepasszolják nyaralni a vidéki rokonokhoz. Egyik ámulatból a másikba esik: sosem hitte volna, hogy vannak tizennégy éves srácok, akik cigiznek, autót vezetnek, és egyáltalán: olyan szabadok, mint bármelyik felnőtt. Daisyt elvarázsolja a szabad élet, na meg az unokatestvére, Edmond. Főleg az után, hogy felügyelet nélkül maradnak, mert kitört a háború. A háború, amelynek méreteit és súlyát képtelenek felfogni egészen addig, amíg be nem kopogtat hozzájuk egy rokonszenvesnek távolról sem nevezhető alak személyében…

Egy fikció..., vagy mégsem? Egy könyv a harmadik világháborúról. Tetszetős borító, bíztató fülszöveg. 
És akkor a kezembe veszem ezt a borítót... és azon gondolkozok, hogy mit is keresett ez a könyv az én várólistámon..., azért mégis elolvassa az ember, ha már... és már néhány sor után tudja az ember, hogy miért is akarta elolvasni. Hogy az amúgy fülszövegben kiemelt szerelmi szál eltűnik és csak a regény végén kerül elő, abban a formában, ami az eseményekhez méltó és illik. Nem lett egy csillivilli vattacukros vég. Nem lett igazából semmilyen vég. Elbírt volna még a történet jónéhány oldalt...
Egyes szám, első személyben van megírva, egy tipikus kamasz gondolataival, stílusával.
Szerintem a világ nem értékeli eléggé, hogy mennyi mindent sikerül végül nem kimondanom.

Mindezt kiegészítve néhány kamaszokat érintő problémával, pl. anorexia, vagy a végén az öncsonkítás...
És a háború, ami mindig ugyanolyan. A helyszín mindig változik, a törénet sohasem... sok borzalom. Halál. Kegyetlenség. Undorító. És mi lesz akkor, amikor vége a háborúnak? Mi van a díszlet mögött? Fel lehet- e dolgozni bizonyos élményeket? Mert erről nem szólnak a történelemkönyvek...


– Ha olyan kurvára figyel – ordítottam –, miért nem hallja meg, hogy éveken át csak miatta csináltam végig minden egyes napot, csak miatta nem döglöttem meg?
– Tudja – felelte Isaac – , csak elfelejtett hinni benne.