November könyvekben: Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

– Az emberek azért házasodnak, mert szeretik egymást, tehát nyilván azért válnak el, mert elfogy a szeretet – mondja halkan.

Ez is olyan tetszik a borító és a fülszöveg, nézzük meg mit is takar valójában ötlet volt. És megérte, mert nagyon tetszett.

Elsa majdnem nyolcéves, és „különleges”. Nagymamája hetvennel több, és némileg őrült. Hogy mennyire, azt ki-ki másként értékeli. Másként a szomszéd, akit nagymama mintegy véletlenül eltalál egy paintballfegyverrel, máshogy a saját lánya, aki (többek között) dohányzási szokásai miatt neheztel rá, és megint másképp az ingyenújság terjesztője, aki nem ért a szép szóból, hogy nagymama nem kér reklámot. Olykor Elsa is őrültnek tartja őt, pedig neki nagymama az egyetlen barátja. Az iskolában ugyanis inkább csak zaklatókat tud szerezni az, aki mások szerint nem tud alkalmazkodni a többiekhez, és amúgy is túl érett a korához képest. Nagymamával azonban bármelyik este elutazhat Félálomországba, ahol Elsa mássága ünnepelt erény, és ahol lovagként bátorságot gyűjthet. Amire hamarosan minden eddiginél nagyobb szüksége lesz. Nagymama ugyanis meghal, és leveleket hagy hátra, amelyekben bocsánatot kér azoktól, akiket életében megbántott. Ezeket a váratlan helyeken felbukkanó üzeneteket Elsának kell eljuttatnia a címzettekhez – jobbára házbéli szomszédaikhoz –, akikről olyan meglepő dolgok derülnek ki, amelyek nem csupán a kislány, de az egész közösség életét felbolygatják.

Nagyon hamar megszereti az ember a szereplőket. Akik, a maguk módján, mind legalább olyan különlegesek, mint Elsa. És jó volt érezni, hogy Félálomország körülvesz bennünket. Csak elég másnak kell lenni ahhoz, hogy ezt észrevegyük... Nem volt problémám Félálomországgal, ahogy a valóság piskótaszagú Worsos változatával sem.
Hiszen a mesékben minden úgy van, ahogy lennie kell. És ez a mondat annyi biztonsággal tölt el, hogy a torokgombócos eseményekhez is van erőnk. Legyen az Nagymama, vagy egy Wors elvesztése...
Kedvenc szereplőm Elsa anyukája lett.
Backmann előtt pedig le a kalappal. Remek ötlet volt az egyes szám, első személy, egy majdnem nyolc éves kislány szemüvegén keresztül, aki még őszinte, aki elég bátor, hogy megvédje a Kastélyt, aki félre tudja tenni az előítéleteit, be tudja látni, ha valamit elegendő információk hiányában tévesen ítélt meg, aki csak egyszerűen szeretne boldog lenni, túllépni félelmein és mindent meg is tesz a célok megvalósításáért. És igen. Megvédi a Kastélyt!:)
Jó a humora. Mert lehet nem szeretni egy könyvet, miközben sírva nevet rajta az ember. De azért sokkal nehezebb.
Nem egészen úgy rendeződnek a dolgok, hogy teljes happyend fíling legyen, de legyőzik a mesebeli sárkányt. Ez pedig elég bátorságot kell adon a jövőbe vetett hithez. Hogy minden félelemtes árnyat legyőzve, nyugodtan, még ha suttogva is, de meg lehessen fogalmazni a lényeget, ami Elsának a legfontosabb...
És jobb lesz. Jó lesz.