2016. január 3., vasárnap

Bokodi Balázs: Szuicidrománc

 
... A statiszták idővel úgy néztek rám, avatott be még korábban gyerekes kis játékába Glória, mintha én lennék az ördög, a sátán vagy maga Charlie Manson. Ezt még akkor mondta, mikor halálosan szerelmes voltam Marnie Edgarba. Akkor, mikor egy hat-hétéves forma kislány képét az ingzsebembe gyűrte. 
Csak nyomd ezt a fotót az orruk alá, mondta, és kezdj el beszélni. Találj ki egy borzasztó életet ennek a kislánynak, és a statisztáid bármit megtesznek neked. 
Ezután, ha csak egyszer is a frissítőm után nyúltam, emlékezett vissza Glória, mellékszereplőim szemöldöke megrezzent. Ha megköszörültem a torkomat, nyeltek egy nagyot. Ha felálltam a székből, az ajkukba haraptak. 
Glória szerint, ha egy színész meg akarja alkotni a történelem leggonoszabb karakterét, először nem a világot jelentő deszkákon vagy a filmvásznon ijeszt rá az emberekre. Ki kell vinniük a karaktert a hétköznapokba, mondta. Először tönkre kell tenniük pár életet. Ennyi áldozatot bőven megér a tökéletesség, fűzte hozzá. 
Azt mondta, mindig mikor az asztalra teszi a kis Polly fotóját, a mellékszereplők szája mosolyra húzódik. 
Ilyenkor azt mondják, milyen elbűvölő egy gyerek. 
Azt szeretnék tudni, mennyi idős. 
Rám néznek, mondta Glória, és azt mondják, mennyire hasonlít az anyjára. 
Akkor még fogalmuk sincs, mi vár rájuk. Akkor még nem tudják, hogy el kell búcsúzniuk addigi életüktől. 
Akkor még halvány fingjuk sincs, hogy soha többé nem tudnak egyetlen copfos kiskölyök ártatlan szemébe se nézni. 
Ezek a díszletemberek, ahogy Glória hívta őket, csak akkor kezdtek el gyanakodni, mikor Glória azt mondta nekik, hogy ennek a kislánynak a szülei nagyon szomorúak. Ennek a kislánynak a szülei szeretnék tudni, hogy hol van a szemük fénye. Ennek a kislánynak a szülei valahol kisírt szemmel fohászkodnak Istenhez. Azt kérik tőle, hogy ne egy beteg pedofil karmai között sínylődjön az egyetlen gyermekük. 
Glória szerint egyébként ilyen helyzetekben hatásosabb, ha az ördögnél kérdezősködünk. 
Az ördög, magyarázta Glória, sokkal többet tud a beteg lelkekről, mint Isten. 
Glória ezután még megemlítette azt is, hogy általában itt szokott jönni az a jelenet, mikor a mellékszereplőkkel forogni kezd a nappali. 
Azt mondta, itt szokott jönni az a jelenet, mikor a díszletemberek legszívesebben visszapörgetnék az életüket, mintha az csak egy ócska videofilm lenne. Visszapörgetnék, mondta, egészen odáig, mikor becsengetek hozzájuk, aztán egy ollóval elvágnák a szalagot.
A szalagot vagy a nyakamat, olyan mindegy. 
Ezután a mellékszereplők tekintete általában a padlóra tapad, súgta a fülembe Glória. Csak bambán bámulnak maguk elé, és összefüggéstelen mondatok potyognak ki a szájukon. Magukra erőltetett mosolyuk mögül arra kérnek, hogy beszéljünk inkább Michael Jacksonról. 
A legjobb, amit ilyenkor tehetsz, folytatta töretlenül Glória, hogy a fotóra böksz, és mély átéléssel azt mondod: Uram, Hölgyem, legyen maga a kis Polly megmentője. Legyen maga a nap hőse. Az emberek eddig a pillanatig úgy gondolják, hogy ilyenek csak a filmekben történnek. 
Aztán kérd meg őket, hogy üljenek be az autódba. 
Nincs is autóm. 
Az nem számít, Viktor. A valóságban Clint Eastwood sem vadászott rosszfiúkra, mégis elhisszük neki, hogy ő Piszkos Harry. Úgyhogy nyugodtan zörgesd meg az orruk előtt a nem létező autód kulcsát.
Aztán mondd nekik azt, folytatta, hogy látogassunk meg egy kislányt, aki egy nyirkos pincében várja, hogy valaki megmentse, hogy valaki a helyébe lépjen. Mondd nekik azt, ajánlotta Glória, hogy vékony kis csuklóját a szorosra húzott kötél alatt már vörösre festették a véraláfutások. Mondd azt, hogy a szemét lassan kiégeti a mérhetetlen mennyiségű sós könny. 
Glória szerint a díszletemberek ekkor már az utolsó fillérüket is odaadnák, ha elmenne, és megígérné, hogy soha többé nem jön vissza. Volt, aki már a házát is felajánlotta, büszkélkedett Glória. Azt sziszegik összezárt fogaik között, hogy bármit megtesznek, csak hagyjam már békén őket. 
Glória ezt az egészet persze nem a pénzért csinálja. Egyszerűen élvezi, mikor hihetően alakíthat egy-egy karaktert. Mikor madzagon rángathat másokat. 
És ezután?, kérdeztem izgatottan. Mi történik ezután? 
Tegyél nekik ajánlatot, felelte. 
Glória ajánlata mindig ugyanaz volt: a kislány megmenekül, ha a díszletemberek átveszik a helyét a pincében. Felhívta a figyelmemet arra is, ha valaki mégis rábólintana az ajánlatra, akkor legjobb, ha futásnak eredek. Mielőtt kipróbálod magad ebben a szerepben, mondta, nem árt, ha előtte pár napot eltöltesz egy edzőtermben. 
Ez nem olyan, magyarázta, mint az a műsor, ahol eldugott kamerák előtt átverik az embert. Ennek a végén nincsenek megkönnyebbült kacajok. 
Glória azt is elmondta, hogy az emberek még nem értek meg arra, hogy hatéves kislányok életét megmentsék. Úgyhogy elvileg nincs mitől félned. A legtöbben még a saját gyermekükért sem áldoznák fel magukat, mondta. Persze a családi vacsorák biztonságában minden ember hős. De a valóságban a félelem érzése sokkal erősebb, mint a szereteté. 
És mi lesz a vége?, érdeklődtem Glóriánál. 
Könyörgés, rimánkodás, sírás, felelte. Csupa férfias megnyilvánulás. Aztán jön a rosszullét, ahányszor csak beszámolnak a tévék egy folyóból előhalászott kislány holttestéről. Számukra minden halott kislány ez a kislány lesz itt a fotón. Azt mondta, a pénz néha elalszik, a lelkiismeret azonban soha. Idővel aztán némelyikük elkezd inni, folytatta, mások meg az öngyilkosságba menekülnek.

Bokodi Balázs nagyon tud írni. Őszintén írom, zseniális a történet, a kivitelezés és a hangulata is.

Horrorisztikus, de humoros, ijesztő, de vicces regény: élhetetlen, sodródó hőse, Viktor, aki az elbeszélő is egyben, vad életet él – filmek (és filmsztárok) bűvöletében, kiszámíthatatlan és veszedelmes nők gyűrűjében, váltott pszichiáterek kezei között. Egy napon barátnője, Beatrix úgy dönt – helyette is – , hogy esküvők szervezése helyett öngyilkosságokban fognak segédkezni: búcsúleveleket írnak, összehozzák a helyszínt, időpontot, alkalmat. Ez Bokodi Balázs élvezetes, izgalmas és sodró lendületű abszurdjának kiindulópontja, ami azután zsúfolt, mulatságos és persze morbid karnevállá alakul. Egy pillanatra se vegyük komolyan – bár halálosan komoly.

Nehéz bármit is írni a könyvről. Hiszen az értékelés minden egyes sora, az idézeteken túl, halál unalmas a regényhez képest...

Az elején úgy éreztem, hogy ez nekem talán túl intenzív lesz. De néhány oldal után simán fel lehet venni BBvel a ritmust és minden probléma nélkül azonosulni a szereplőkkel...na jó, azt azért talán mégsem... :) követni a szálakat, az eseményeket. És tagadhatatlanul nagyon jól van megírva az abszurd, humoros, de közben véresen komoly történet. Nagyon okosan az olvasóra van bízva, hogy mit hisz el, mit tart valóságnak, mit abszurdnak... ki-ki érzékenysége alapján eldöntheti, hogy hol ér véget számára a valóság..., hol ér véget a poén..., hol ér véget az élet... és csap át abszurdba, az igazán szórakoztató fajtából.

Minden történetéről elhitette, hogy igaz lehet. A legabszurdabbról is. Ez pedig, ebben a formában, ezekkel a történetekkel, zseniális. Szerettem BB világát. Még akkor is, ha attól a pillanattól, ahogy kiderült az igazság Glória fényképéről, inkább volt thriller és dráma, mint sima, egyszerű, kegyetlen humor... (igen, az előtte levő rész belefér a világomba, teljesen mindegy, hogy milyen címke alatt, de belefér... igen, az is egészen biztos, hogy a határvonalaim nem ott húzódnak, ahol az elvárható lenne...)
Akkor is szerettem ezt a világot, ha ezzel a címmel, ezzel a történettel, elég fura ezt leírni. De vállalom, mert igazásgtalanság lenne, ha csak azért nem írnám le, mert nem illik...
... Azt mondta, minden embernek megvan a legfájdalmasabb szava. Azt mondta, ha ezt megtalálod, akkor bárkinél erősebb leszel.
Szó mi szó, letehetetlen volt.  És kissé szürreális ugyan, de Jessica Alba, mint visszatérő szereplő, eddig a 2016-os olvasmányaim szerves része.:) 

Tetszett az indítás, gyorsan meg is jegyeztem magamnak, csak úgy ajándékba, még néhány írót. Akikhez BB hasonlítani szeretett volna. Azt nem ígérhetem, hogy idén kap még egy esélyt Salinger, de a többiek minden bizonnyal nem fognak elmaradni. És én biztos vásárlója lennék BB következő könyvének is! 
Jó volt ez így év elejére.:) 

Azt mondtam nekik, az öngyilkosság nem megoldás semmire. Kiment a divatból. 
Ahogy a fájdalmad is ki fog. 
Semmi sem tart örökké.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése