Szabó Magda: Álarcosbál

„Én nem szeretek – mondta Vida Erzsi, forgatta az ellenőrző könyvét és pityergett és mosolygott egyszerre –, én annyira nem szeretek tanulni!” „Nem is jó az – mondta Éva néni azonnal, és úgy nézett Vida Erzsire, mintha ő is gyerek volna még –, csak nem mondta neked valaki azt, hogy tanulni kellemes? Tudni jó, gyerekem, tanulni egyáltalán nem az, szaladgálni jó, moziba menni, énekelni, sétálni, olvasni… Tanulni nem. Dehogy! Csak éppen nem éri meg, ha az ember nem tanul. Nem érted? Nem éri meg, amibe kerül. Nincs arányban, mennyivel rosszabb nem tudni valamit, mint nem tanulni s kitenni magunkat annak, hogy nem értjük ezt a gyönyörű világot.”

Szerettem. Mert jó Szabó Magdát olvasni. Túl tudja az ember magát tenni az összes gyengéjén... igazából nincs túl sok, de ami van az az egész regényre kiterjed ( sokszor van az az érzése az embernek, mintha Megyeri tanárnő jól megnevelné az olvasókat is. Enyhén fogalmazva is, egyáltalán nem árnyalt formában tolódik az ember arcába az okítás...). De legtöbb esetben még ez sem zavaró. 
Feledteti a hangulat, feledteti a mese (, mert azért lássuk be, nem igazán élethű az események sorozata...), feledteti a sok sok jó és szép, amit szintén megkaptam. 
Szükség is van a lehető legtöbb szépre és jóra, hisz valaminek kell oldania a sorok között lapuló feszültséget. És megteszi.

A nyolcadikos Krisztina álarcosbálra készül: fontos nap ez az életében. Cigánylánynak öltözve, álarcosan és minden eddigi kötöttségtől szabadulva arra készül, megkéri feleségül kedves tanárnőjét édesapja számára… Krisztina árván nőtt fel, édesanyja a háború alatt meghalt, és tudja, hogy édesapja és a tanárnő szeretik egymást, csak a körülmények és a felnőttek érzékenysége megakadályozza kettőjük kapcsolatának kiteljesedését. A szerző egyéb könyveire is jellemző izgalmas fordulatok, plasztikusan megformált jellemek sora teszi élvezetessé ezt az újabb olvasói nemzedékek körében is sikeres lányregényt.

Remekül megszerkesztett könyv. Az álarcok, az egyes szám haramadik személy, a két oldalról való láttatás, a párbeszédek és a csak gondolatban megfogalmazott, ki nem mondott kockák... ezekből áll össze a teljes egész.

Néha az az érzésem, mikor Szabó Magdát olvasok, hogy ezt ismerem, ez olyan Szabó Magdás, hogy ugyanolyan, mint a tőle eddig olvasott többi könyv... és közben már azon töröm a fejem, hogy nekem kell tőle a következő is, hogy vajon van-e még sok ugyanilyen, hisz ez annyira nekemvaló! Olyan csodálatosan mesél mindenről. Egyszerűen, tisztán, szépen...

Az embernek, ha gyerek, annyi titka van, hát akkor mennyi lehet egy felnőttnek.

Alice Sebold: Komfortos mennyország

Nagyon jól tudtam, hogy az ötujjas kesztyű azt jelenti, hogy az ember felnőtt, az egyujjas pedig azt, hogy nem.                                                      

Susie tizennégy éves. Üldögél a kilátóban, a maga kis mennyországában, és visszaemlékezik a halálára. Susie-t megerőszakolta és meggyilkolta a szomszéd. Családja csak annyit tud, hogy eltűnt, és visszavárják. A rendőrség nyomoz. A szomszéd eltünteti a nyomokat. Az élet megy tovább.
A kérdés persze éppen ez: hogyan megy tovább? Hogyan birkózik meg két szülő a lánya elvesztésével? A tizenhárom éves húg a nővére hiányával? Megérti-e négyéves öccse, mit jelent az, hogy elment? És megbékél-e Susie azzal, hogy csak nézheti őket?
Csodálatos, felemelő könyv Sebold regénye, amely egy tizennégy éves kislány tiszta szemével figyeli a tragédiát és a gyógyulás folyamatát, az ő hangján kommentálja az emberek megmagyarázhatatlan viselkedését, és az ő bölcsességével veszi tudomásul, hogy csak úgy lehet itt a Földön élni, ha egy kicsit megtanulunk felejteni.
A mű az utóbbi évek talán legnagyobb amerikai bestsellere.

El kell fogadjam, hogy az amerikai bestsellerek nem biztos, hogy minden esetben nekem szólnak. Sőt, az utóbbi idők tapasztalatai alapján, inkább nem nekem szólnak. 
Lehet, hogy ez így rendben is van..., de ebben a könyben csalódtam. Annyi mindent vártam tőle...
Igazából végig rossz érzésem volt olvasás közben, a teljes egész alapján pedig, ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor az ízléstelen lenne.

És sajnálom.

* , mert fülszöveg alapján nagyon rég várólistás könyveim egyike volt...

* , mert úgy egészében nekem ezt a történetetet szeretnem kellett volna...

* , mert olyasmiről ír, amiről ha nem is esik jól olvasni senkinek, de meggyőződésem, hogy bármennyire lehangoló is legyen, szükséges...

* , mert tetszett a címe...

* , mert igazából meg se fordult a fejembe, hogy nekem ez a nagyon nem kategória is lehet...

Nem hiszem, hogy túl nagyok lettek volna az elvárásaim.

Nyomasztó volt a stílus, nyomasztó volt a szereplők viselkedése, nyomasztó volt, hogy igazából nem történt semmi a tragédia után, nyomasztó volt, hogy a Komfortos Menyországban is egyedül érzi magát az ember... a szerelmeskedő jelenet pedig azt hiszem a tűréshatáromon túl volt.

Apám íróasztalán volt egy kis üveggömb, abban lakott egy vörös-fehér csíkos sálas, hópelyhek közt topogó pingvin. Kislány koromban apám mindig az ölébe vett, és az üveggömbért nyúlt. Megforgatta, s aztán néztük, ahogy hull, kavarog a pingvin körül a hó. Megsajnáltam szegényt, amiért olyan magányos. Szóvá is tettem apámnak, de ő azt mondta: Sose féltsd, Susie, szép élete van. Egy tökéletes világba van bezárva.

Békés Pál: Csikágó

Gangregény... A Regény.
Békés Pál csodálatosan fogalmaz. Jólesnek a szavai, a sorai...
A Csikágó a Keleti pályaudvar környékén játszódik, ám a gangregény egymásba fonódó szálai nem csupán a pesti Csikágó gangjainak, hanem az amerikai Chicago gengjeinek, szeszcsempészeinek világába is elvezetik az olvasót. 

A szereplők szerelmek, tragédiák, történelmi korfordulók dús szövevényében bukdácsolnak a fordulatos és gyakran ironikus kötet lapjain. 

Az ismerős, komor és mulatságos figurák a millenniumtól napjainkig lakják be a nyílegyenes utcákat, itt élnek és halnak a városrészben, mely a könyv helyszíne és főszereplője. 

A gangregény lapjain száz év repül el a Csikágó fölött. Meg egy bagoly.

Történet az emberi méltóságról, a veszteségekről, a szeretről. Egy világról, ami törékeny. Egy világról, ami eltörik. És úgy él bennem, mint amikor a színes festett üvegdarabokat összeragasztják. Mesés. És nemcsak...

Nem ismerem igazán a gangok világát. Budapestet se. De majd szeretném bejárni Csikágót.

Békés Pál Csikágóról: Nehezen tudom ma már elválasztani ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy mi az, ami valóban személyes és önéletrajzi, és mi az, ami fiktív, és színtisztán az irodalom világához tartozik. Összevegyülnek bennem. Kicsit olyan, mintha ezzel a könyvvel megírtam volna a magam személyes mitológiáját. Ugyanakkor persze azt gondolom, hogy ez nem személyes mitológia, hanem ennek a szűk, négy utca által határolt vidéknek a városi mitológiája. Másrészt úgy gondolom, hogy ebben a VII: kerületi szegletben azért ott van az egész, ott van a nagyváros, ott van Budapest, és egy áttételesebb módon az egész ország. Sőt, nem csak az egész ország, hiszen ahogy a csikágóiak szanaszét röpültek a világban, azonképpen ebbe a történetbe is bekapcsolódnak egészen távoli vidékek is. Tehát az egyik oldalon minden pontos és személyes élményekre épül, a másikon pedig semmi nem pontosan ugyanúgy szerepel ebben a könyvben, ahogy a valóságban történt, sorsokat fűztem össze, fiktív elemeket ötvöztem valóságos személyes történésekkel.

http://nol.hu/lap/hetvege/20100605-tejportestverekkel_a_csikagoban?ref=sso 

Monica Murphy: One Week Girlfriend – Heti csaj

Áááá, nem is tudom, hogy hol kezdjem.
Megérdemeltem. Pont azt kaptam a könyvtől, amit a cím és a borító alapján várni lehet.
Ulpius adta ki és a New Adult sorozatuk része. Édes Istenem... az első könyvem az NA sorozatból szintén rosszul indult, de gondoltam Easy, szóval felülemelkedtem a könyv hiányosságain és a saját problémáimon vele szemben , mert úgy döntöttem (az eszemmel, nem a szívemmel), hogy megvan hozzá az a háttértötrténet, ami miatt érdemes legyen féltretenni a jó értelemben használt könyv-irodalom-sznobságomat.

És akkor a heti csajról, akit igazából Fable-nek hívnak. Nem egy bonyolult szereplő. De legalább nagymellű (ezt nem győzte a szerző eleget hangoztatni, tehát nem volt nehéz megjegyezni). Tőle csak a párja kevésbé bonyolult. A kigyúrt, izmos, tökéletes "pasi" (ez a szó is többször szerepelt a regényben, mint amennyit az ember szemének jóízlése elbír...). A többi szereplő is épp olyan, mint a 90es évek szappanoperáinak hősei... (lehet, hogy a mostani szappanoperáké is, de én kb. akkor néztem őket -nem véletlen ám...- tehát csak az tudott beugrani róluk). De igazából az egész történet olyan. A legjobb, hogy a csodaszép, de gonosz mostohaanya szerepét kibővítették a gaz csábítóval is. Hogy pedofil is, gondolom az a bővítés bónusza. Hogy a regény végén kiderül, hogy a halottnak hitt mostohatestvér nem is mostohatestvér, hanem saját gyerek, aki épp akkor halt meg, amikor ... erre pedig igazából már nem lehet mit írni.
Ami igazán kellemetlen, hogy a brazil szappanoperákban azért több bonyodalom van és nagyobb rejtélyek, nem csak a szereplők között, hanem a nézők előtt is... Itt az olvasóknak első pillanattól kezdve igazából tiszta volt a felállás. Ha nem tesszük magunkat hülyének, akkor úgy a negyedétől a főszereplőknek is. Ennek fényében pedig igazán egy tünemény volt végigolvasni..., de legalább hamar ment.
Nem volt benne igazából dráma. Nem, annak ellenére sem, hogy e mögé is igyekeztek egy nagyon mély, komoly és ütős, de inkább megdöbbentő, megbotránkozató témát begyömöszölni.

Nekem nincsenek illúzióim a világgal kapcsolatban, amelyikben élünk. Túl sokat láttam, túl sokat hallottam, tényleg sokszor túl sokat ebben és hasonló témákban... De őszintén írom, hogy Monte Cristo szigetén a kincsesbánya sokkal hihetőbb, mint ez a történet. És nem, egyáltalán nem azért, mert az ember szívesebben képzeli el a mesés szigetet... a regénynek egyetlen hiteles mozdulatát találtam (, amikor elkezdi az öklét a kormányhoz ütni, addig amíg az már fájdalmat okoz). A többi bárgyú és bugyuta.

A másik gondolat, ami megfogalmazódott bennem, hogy ezek lesznek a modern Romanak? De tényleg... ja, annnyi azért még mindig a Romanak mellett szól, hogy ott legalább szép a környezet és a szereplőkhöz, vagy hozzátartozóikhoz nem tartozik, muszáj az érdeklődést fenntartani alapon, valami deviáns viselkedési forma.
Abba szintén nem szeretnék belemenni és végiggondolni, hogy amennyiben mégis van igény rá, akkor miért van szüksége az embereknek arra, hogy egy alaptörténet mögött legyen valami beteges dolog?..., hogy a szerzők úgy érzik, hogy a közepes, vagy gyengébb történeteiket el kell adni valahogy, ok..., de hogy miért van erre tényleges kereslet..?

A pillecukor története akár kedves is lehetne, ha nem az lenne körülötte ami... bár az együgyü befejező levél azért a pillecukort is lehúzta.

A fülszövege (kommentár nélkül): Átmenetiség. Ezzel a szóval jellemezhetném az életemet az utóbbi néhány évben. Átmenetileg dolgozom, amíg meg nem szabadulok innen. Átmenetileg a kisöcsém anyukája vagyok, mivel anyánk szart sem törődik velünk. És átmeneti csajszi vagyok, mert könnyen megkaphat bárki. Legalábbis a pletyka szerint.
Most éppen Drew Callahan átmeneti csaja vagyok. Ő az egyetemi futballcsapat sztárja, és körülrajongják. Gyönyörű és édes srác – és rejtőzködőbb, mint én. Ő vezetett be engem ebbe a hamis világba, ahol láthatóan ki nem állhatnak engem. És ahol mindenki akar tőle valamit. Bár az egyetlen dolog, amit, úgy tűnik, ő akar, az…
Én vagyok.
Már nem tudom, mit higgyek. Csak azt tudom, hogy Drew-nak szüksége van rám. És én mellette akarok lenni.
Mindörökké.

... És igen. Vannak annyira elvetemültek, hogy lesz a könyvnek második része is. Gondolom ott majd teljes lesz a happyend. Azt hiszem, ki fog maradni az életemeből és egyelőre a New Adult könyveket is hanyagolni fogom egy ideig.

(és úgy érzem, hogy mindenképp meg kell jegyezzem, hogy nem vagyok eleve előítéletes... én Szepesi Niki első könyvét 5/4re értékeltem, akkor is, ha a másodiknál nem jutottam az első két oldalon túl...)

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

– És őrizd meg az álmaidat! – kérte Miquel. – Soha nem tudhatod, mikor lesz szükséged rájuk.

Jókönyvazemberszeretiolvasniaszépsorokat.
 
Az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször rabul ejti a lelkét.
És ez mennyire de mennyire igaz. 
Eszembe jutnak első olvasmányaim. A teljesség igénye nélkül: Brumi, Réka naplója, Tatárok a tengeren, A felnőttek idegesek, Juliska elbujdosása , Gőgös Kata a Mesés kötőkönyvből, Pitypang, Tutajos és Bütyök, Jutka a nagyvilágban, a sok sok és mégtöbb népmese... és igen, nálam Hiszkékenyke, aki csokit ültetett is sokszorolvasós volt. Deszerettemőket...

És nem lehet nem vágyni olvasás közben az Elfeledett Könyvek Temetőjébe. Ahogy Barcelonába is bármikot felülnék a kék villamosra a Tibidabo úton...

http://www.carlosruizzafon.co.uk/index.html, ahol olyasmiket lehet találni, mint a szerző különböző könyveihez tartozó zene. A legtöbbje csodálatos...:)

És akkor A szél árnyékáról...  Egy könyvről és sok könyvről szól. Két emberről és sok emberről. Barátságokról. Egy nagy szerelemről és sok nagy szerelemről. Az egyetlen szerelmekről.
– Valaki egyszer azt mondta, hogy amint azon kezdünk el gondolkodni, hogy szeretünk-e valakit, akár örökre le is mondhatunk róla – mondtam.
És miről még? Rejtéjekről. Mert minden titok annyit ér, amennyit azok az emberek jelentenek számunkra, akik elől rejtegetjük őket.
Egy igazából letűnt világról egy olyan korban, ami azóta szintén feledésbe merült. Kávéházakról, fekete fehér mozivásznakról, kalapokról, párbajról, a kikötőről... mesevilág komolyba, stílusosba öltözve.

Egyszerűen csak jólesett olvasni. Elbűvölt a hangulata. Mert a borús és sötét, felnőtteknek szóló mesében megmaradt valami kellemes, meleg, nemes, szép, jó... nem csak a mesék világába illő mindenjóhajóavége miatt.
– Amikor a világ szörnyetegnek fest le valakit, az vagy valóságos szent, vagy elhallgatják a mese másik felét.

És miről szól igazából ez a csoda?
A tízéves Daniel élete egy csapásra megváltozik, amikor egy hűvös hajnalon apja elviszi Barcelona szívébe, ahol az Elfeledett Könyvek Temetőjében felfedezi azt a regényt, mely döntő hatással lesz sorsára. A kötet titokzatos szerzőjének nyomait kutató fiú életében kalandos évek következnek. Minél több mindent tud meg Daniel a lenyűgöző könyv történetéről, annál inkább szaporodnak a rejtélyek. Különös módon élete minden fordulatát mintha a rajongásig szeretett könyvnek köszönhetné: az első szerelmet, a nagy kiábrándulást, új barátait és még inkább fenyegető ellenségeit, majd a szívét betöltő újabb nagy szerelmet. Az elveszettnek hitt könyv elfelejtett szerzőjének nyomdokain járva elszánt és veszélyes ellenfelekkel kell megküzdenie, mivel akadnak, akik bármire képesek azért, hogy a múlt sötét titkaira ne derüljön fény. A sodró lendületű epizódok váltakozó hangulatú sora sajátosan rabul ejtő kaleidoszkóppá válik: szenvedélyes romantikus jelenetek váltakoznak regénybe illően félelmetes fejezetekkel, melyek feszültségét vidám kópéságok oldják, és mindezek mögött kuszán húzódnak meg egy meghökkentően eredeti bűnügyi történet hálójának a szálai. 


És soha ne feledjük el: A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz.

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

Látod, ez a baj a Paradicsommal. Nincs, ami jobban vonzaná a kígyót.

Ilyen tetszetős címmel, ennyire szép borítóval és nagyon ötletes formában (levelek, üzenetek, képeslapok, mailek), egy igazán jó alapsztorival: Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és egy életre szóló véd- és dacszövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve… A sors fura szerzet: újra és újra elválasztja egymástól Rosie-t és Alexet, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de az a varázslatos kötelék, ami összekötötte őket, életük minden öröme és bánata közepette megmarad.
Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e mindent az igaz szerelemért? 
..., hogy lehetett mégis ezt annak összehozni, ami lett... igazán nem értem. Valami nagyon félresikerült. Vagy csak én vártam mást, mint amit kaptam.
Nem tudom. Az biztos, hogy valami könnyed, szórakoztatót akartam és közben nem volt se könnyed és hogy szórakoztató se, még túl lehetett volna élni, ha bosszantó, dühítő...vagy bármilyen érzelmet kiváltott volna az érdektelenségen és unalmon kívül.
Így azért nagyon kellemetlen volt.
Egy ideig tudtam mosolyogni a félreértéseken..., de ez úgy 40, 50 oldal után elmúlt és azért a 447. oldalig még elég sok volt, hogy ez így elég legyen... azon is gondolkoztam, hogy az elején is igazából a regény formája tetszett és kötött le.
Én tényleg szerettem volna szeretni és minden olyasmit érezni, ami végül elmaradt. Pedig volt Pitypang Szálló, gyerekkori legjobbarátokszerelem, ófej gyerekek, poénok és a végén a happyend..., de az egészet nem éreztem többnek egy rózsaszín vattacukorba csomagolt egyhangú világtól.
Úgy mindent összevetve: csalódás volt.

És hogy a végére legyen valami mégis szép is...
Rájöttem, hogy az otthon nem egy hely, hanem egy érzés.

Ben Rice: Babó és Bigyó

 Az opál színének titkai nem az anyagában, hanem annak hiányaiban rejlik.
(Australian Geographic) 

                                                                    

Babó és Bigyó egy ausztrál kisváros láthatatlan lakói, csak az egyik ottani kislány képzeletében élnek. Villámhátnak hívják a várost, és opálbányászok lakják, akik a maguk módján szeretnivalók, de nem túl barátságosak. Az igazat megvallva földszagú, piszkos, bogaras, szűklátókörű, részegeskedő, alpári bunkók, akik áttetsző drágakövek után kutatnak egész életükben. Nem nehéz bennük magunkra ismernünk. Ahogy ezek a modortalan, esendő és nagyon is hús-vér emberek hajkurásszák a két láthatatlan, képzeletbeli barátot, Babót és Bigyót, úgy hajkurásszák a vicces, gyerekes mondatok a szomorú, mély mondanivalókat ebben a könyvben. A költészet csak egyetlen verscím erejéig bukkan föl, aminek megírására egy papagájával lakó, bolondos, kopasz veterán tesz ígéretet Babó és Bigyó keresését segítendő: „Gyertek haza, Áttetsző Barátaim!” Sajnos a vers nem hangzik el, csak a címe. De ettől még ez egy költői mese. Lírai történet egy hétköznapi kisfiú tárgyilagos előadásában.

Varró Dani fülszövege, összefoglalója erről a csodáról:)

Szépszomorú mese.

Mese az életről.

 

Mert igazából mindenkinek voltak/vannak képzeletbeli barátai...

Elbűvölő történet. Az a rövid, de nagyon fáj fajtából.

 

Nem tudom, hogy milyen lehet Villámháton élni. Villámháton mindenki ismert mindenkit. És úgy tűnt, egyesek még a senkit is jól ismerték. Babó és Bigyó tökéletesen illettek ebbe a kisvárosba.

 

És Ashmolnak igaza van. Igazából mindenkinek megvan a maga Babója és Bigyója. Nem csak az opálok földjén. És ez így teljesen rendben van. Onnan válik érdekessé a történet, hogy kinek mi az és hol van a határ, egyáltalán létezik- e olyan... és ki dönti el, hogy melyik láthatatlam dolog komoly, vagy komolytalan...

 

Hangulatos, stílusos, sok fájdalommal, sok üdeséggel és a sorok között megbújó őszinte szeretettel. Igen és mindez egyben.

 

Mert mind lököttek, akik nem tudják, mit jelent hinni valamiben, amit képtelenség látni, vagy olyasmit keresni, amit lehetetlen megtalálni.