... mert nekem ez is kimaradt a maga idejében. Nem volt kötelező
A fülszövegét most sem értem. Nem igazán a kedvcsináló fajtából való. Ám a jó bornak
Henrik Ibsen (1828-1906) méltatói G. B. Shaw-tól Lukács Györgyig egyetértettek abban, hogy A vadkacsa, ez a „csodálatos tragikomédia”, a nagy norvég drámaíró munkásságának egyik legjelentősebb fordulópontja.
„…Ez az új darabom – írta Ibsen – bizonyos szempontból kivételes helyet foglal el színműveim között; módszerében sok tekintetben különbözik az előzőektől…A vadkacsa talán új ösvények felderítésére ösztönöz majd néhány fiatal drámaírót, és ezt kívánatos eredménynek tartom.”
A darab 1884-ben jelent meg nyomtatásban, 1885. januárban volt norvégiai ősbemutatója, és a századfordulóig már bejárta Európát. Magyarországi ősbemutatójára 1906-ban került sor, a Thália színpadán, Lukács György fordításában.
A kényes társadalmi témákat boncoló, modern pszichológiájú dráma napjainkban is kedvelt darabja a színházaknak, hazájában és külföldön egyaránt.
Nem sejtettem a tragédiát, ami felé igazából megállíthatatlanul halad a történet. Nem siklik ki, mert annyira biztos vágányon halad, hogy nem tud kisiklani.
Az utolsó oldalakon azért már várható volt, hogy ez nem az a történet, aminek happyend lehetne a vége. Túl sok volt a hazugság. Túl sok volt az eszmény. Nem ideális társulás.
Nem voltak szimpatikus szereplők. De tényleg. Senkit nem tudtam kiemelni, hogy na jó, ő talán mégis. Nem. És igen. Így is el tudja egy mű adni magát. A történettel. A formával. A stílusosságával.
Nem véletlenül nem happyendes. Nem véletlenül olyan külölegesen bánatos. Hiszen északi...
Mert aki megfosztja az átlagembert az élete nagy hazugságától, a boldogságát veszi el tőle!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése