Július könyvekben... Michael Cunningham: Az órák

Partikat rendezünk; elhagyjuk a családunkat, hogy egyedül éljünk Kanadában; kínlódunk, hogy olyan könyveket írjunk, amelyek minden tehetségünk, állhatatos erőfeszítéseink és legtúlzóbb reményeink dacára sem változtatják meg a világot. Éljük az életünket, tesszük, amit teszünk, aztán elalszunk – ilyen egyszerű és hétköznapi az egész. Néhányan kiugranak az ablakon, vízbe ölik magukat, vagy gyógyszereket szednek be; még többen balesetben halnak meg; és minket, többieket, a nagy többséget egyszerűen felfal valami betegség, vagy ha nagyon szerencsések vagyunk, az idő maga. És vigaszul nincsen más: egy óra itt vagy ott, amikor az életünk minden esély és várakozás ellenére is kirobban, és mindent megad, amit valaha is képzeltünk, bár csak a gyerekek nem tudják (vagy tán ők is), hogy ezeket az órákat elkerülhetetlenül újabbak, jóval sötétebbek és sokkal nehezebbek követik. És mégis, gyöngéden szeretjük a várost, a reggelt; még többet remélünk, jobban, mint bármi mást.
Csak az ég a megmondhatója, miért szeretjük annyira. 

Nem láttam a filmet.  Szerintem nem is fogom látni a filmet.

Nem találtam kedvenc, vagy egyáltalán szimpatikus szereplőt a regényben. Na jó, ha mégis kellene választani, akkor egyértelműen Walter választanám, akiről Clarissa, az egyik főszereplő, ezt gondolja:
Sokan éreznek ellenszenvet Walter Hardy iránt, és ebben nincs semmi érthetetlen; mit kedveljenek valakin, aki úgy döntött, hogy negyvenhat éves korára is baseballsapkában és Nike-ban jár, ráadásul obszcénul sokat keres romantikus regényekkel, amelyekben tökéletes izomzatú, fiatal férfiak találják meg a szerelmet; továbbá képes egész éjjel house zenére táncolni, fáradhatatlanul és boldogan, akár egy apportírozó német juhász.
És hogy miért ő lenne a kedvenc? Mert a legkevésbé defektes. 
És végig azt sugallja a könyv, hogy mindegy melyik században, mindegy milyen körülmények között, mindegy mi okból, de mindannyian defektesek vagyunk. 
Persze most használhattam volna a sérült szót is akár a defektes helyett..., de nem akartam. Mert nem sérültet éreztem olvasás közben, noha a két szó majdnem ugyanazt jelenti, sőt. Akár ugyanazt is jelenthetné. De nem. Itt mindenki defektes. A legjelentéktelenebb mellékszereplő is.
Igen. Vannak ezeknek a defektes szereplőknek nagyon klassz gondolataik is. Talán épp ez teszi veszélyesen normálissá őket. Miközben egyáltalán nem azok.

Michael Cunningham, a kortárs irodalom egyik legizgalmasabb alakja, Órák című regényéért 1999-ben elnyerte a PEN-klub Faulkner-díját, valamint az irodalmi Pulitzer-díjat.

A könyv három nő sorsán keresztül tér és idő metafizikus kapcsolatának szívszorító élményét nyújtja. Első helyszíne London, az idő pedig a második világháború kezdő napja. Virginia Woolf írónő öngyilkosságot követ el. Teste ott lebeg a folyóban, melynek hídján anyukájával éppen átsétál egy kisfiú. A következő helyszín New York City, a XX. század végén. Clarissa Vaughan könyvkiadó éppen virágot vásárol barátjának, Richardnak, a beteg homoszexuális költőnek, aki most nyert el egy rangos irodalmi díjat. A harmadik idősíkon a második világháború után vagyunk, Kaliforniában, ahol Laura Braun háziasszony neveli fiát, egy meglehetősen fojtogató légkörű házasságban. Cunningham kivételes könnyedséggel és biztonsággal teremt kapcsolatot a három nő sorsa között. S miközben a regény ide-oda ugrál a XX. században, az író tiszta, erős, költői hangon mesél el történeteket emberekről, akik szerelem és magány, remény és elkeseredés konfliktusaiban próbálnak értékes életet élni, nem egyszer családjuk, barátaik és szeretőik ellenében.
( A könyvből Meryl Streep, Nicole Kidman és Julianne Moore főszereplésével nagysikerű film készült, mely már látható a magyar mozikban is.)

És noha a szereplők lehúzása miatt úgy tűnhet, hogy nem szerettem a könyvet... ez nem így van. Cunningham zseniális író. Remek történet. Szerintem tényleg Pulitzer-díjat érően jó.  Nem csak azért az, mert trendi amcsi film is készült a regényből, menő színésznőkkel. Egyszerűen jól lettek kitalálva az idősíkok. Jól lett megírva a történet. Jól lett berendezve a környezet és a háttér. A három történet összekapcsolása pedig teljessé teszi az egészet.

Virgina törénetét folyamatosan, rossz beidegződés, tudom, de pszihiátriai esetként olvastam. Félelmetes és zseniális egyben.

A szerző neve felkerült az akiktől még mindenképpen fogok olvasni listámra.

Kételyek közepette dönti el, hogy mára befejezte. Mindig ott vannak ezek a kételyek. Próbáljon még egy órát írni? Józanul döntött, vagy csak lusta? Józanul döntöttem, mondja magának, és csaknem el is hiszi. Többé-kevésbé megvan a kétszázötven szó. Legyen ennyi elég mára. És bízzál benne, hogy holnap is itt leszel, önmagad számára
felismerhetőn.