Tanácsot, vígaszt csak oly bajra tudnak,
Mit nem éreznek.
Én eddig azt hittem, hogy nem feltétlenül szeretem a drámát, mint műnemet. És akkor elkezdtem olvasni Shakespearet.
Óóó és mégtöbb óóóó és hűűűűűű.
Nagyon tetszett. Szórakoztató volt. Üde. Érdekes. Izgalmas. Fogalmam nincs, hogy miért hittem azt, hogy fárasztó lesz.
A Rómeó és Júliát ugye szerettem, de az nagyon más volt. Ott az ember tudta, hogy mire számíthat. Nekem ezek a színművek teljes kimaradtak az életemeből. Természetesen színházként nem, de az azért csalóka, mert a szereplők, a hangulat és a háttérzene sokmindent el tud adni..., de olvasás formában mindig tartottam tőlük. Hiba volt. Nagy.
Claudio első pillantásra szerelemre gyúl a bájos Hero iránt – aztán első szóra elhiszi róla a legképtelenebb rágalmakat. Szerelem és intrika, politikai cselszövény és pergő nyelvű szócsatározás teszi mozgalmassá Leonato tisztes házának életét – hogy aztán a tragédia küszöbén minden bonyodalom elsimuljon, és a két szerelmespár vígjátékba illő módon találjon egymásra.
Egyszerűnek tűnik maga a cselekmény? Talán mert az. Talán mert lecsupaszítva minden történet az. Talán mert egyik kedvenc idézetem, Szabó Magdától, még valóságosabb, mint az hittem:
... mert az élet voltaképpen mindig óvodai szinten lép, mi komplikálunk belőle görög sorstragédiát.
És Shakespeare nagyon ért a komplikáláshoz. Miközben minden olyan könnyed, természetes, minden olyan hétköznapi.
Olyan volt nekem, mint egy mesék, csak más köntösben. Ebben is minden benne volt, amit érdemes az életről megtanulni. Nem szájbarágósan. Nem erőltetetten. Szellemesen.
Új kedvenceim lesznek. Vígjátékok és nemcsak:) Kellemes találkozás volt. Rég ért ilyen váratlan, de annál örömtelibb meglepetés. Köszönöm William! :)
Ni csak, a megtestesül utálat, szoknyában! Hát kegyed még él?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése