Boris Vian: Tajtékos napok

Kis rózsaszín felhő ereszkedett le az égből, és feléjük közeledett.
– Menjünk bele! – javallotta a fiú.
– Rajta!
És a felhő beburkolta őket. Meleg volt benne, és fahéjascukor-illat.

Boris Viantól nagyon tartottam. Így utólag, nem teljesen alaptalanul.

Íme egy könyv az élet kegyetlen varázslatáról, melyet már több évtizede olvasunk újra és újra, titkon azt remélve, hogy e történetben minden baj csak átmeneti.A szemérmesen félszeg, szerelemre éhes Colin és a kedvesen egyszerű Chloé gátak nélkül beteljesülő kapcsolatának története Boris Vian tollából meghökkentő stílusban, üde frissességgel, pergő ritmusban születik meg. A világot önfeledten habzsoló pár szerelmi történetében az abszurditás humorával, kiapadhatatlanul változatos őrültségeivel támadja a hamis értékek, a pózokkal teli sznobizmus konzerválóit, úgy, hogy a meglepő szófordulatok, szinesztéziák és szürrealista helyzetek mögött azért mégiscsak az alapvető emberi érzések görgetik a szerelmi történet cselekményét.Az olvasó csodálkozó mosolya hamar lesz harsány nevetéssé, ami hirtelen az arcra fagy, mert a szerelmesek szertelen boldogságára váratlanul iszonyú csapást mér az ostoba végzet: a kivédhetetlen tragédia…

... nehezen találtunk egymásra. Noha szórakoztatóak voltak a képei. A helyzetek megközelítése. A szinesztéziái. De magát a történetet, lecsupaszítva, nagyon kevésnek éreztem. Az ahogy viszont olyan erős lett, hogy a végére nem zavartak az együgyü szereplők. Nem zavar a csöpögős szerelmi szál. És észrevétlenül szerettem meg Vian teljes világát. Zseniális.
És nem mondom, hogy nem villant be olvasás közben Alice..., de talán ez nem is fontos. 
Engem nem az érdekel, hogy mindenki boldog legyen, hanem hogy ki-ki külön-külön.
A zsugorodó, eltűnő világ... a koktélzongora... az egér... a sok fura étel... a fegyverek gyártása... úgy jó ez a könyv, ahogy meg lett írva. Bármennyire is nyomasztó, a stílusa könnyedén viszi el a hátán...

– Mit csinál? – kérdezte a macska. (…)
– A vízparton áll – felelte az egér.
– Vár, s amikor eljön az ideje, a pallóra lép, és megáll a közepén. Valamit néz.
– Nem nagyon nézhet semmit – kétkedett a macska. – Hacsak nem a lótuszvirágot.
– Igen – hagyta helyben az egér –, várja, hogy felbukkanjon és megölhesse.
– Hülyeség – mondta a macska. – Nem érdekel.
– Aztán, ha vége – folytatta az egér –, visszajön a partra, és a fényképet nézegeti.
– Hát sose eszik? – érdeklődött a macska.
– Nem – felelte az egér. – Legyengül, és én ezt nem bírom. Egy szép napon még félrelép, amikor felmegy erre a nagy pallóra.
– Mit bánod te azt? – kérdezte a macska. – Boldogtalan, nem?…
– Nem boldogtalan – mondta az egér –, bánatos. Ezt nem bírom. Meg bele fog esni a vízbe, nagyon kihajol.
– Akkor hát – mondta a macska –, ha így van, megteszem neked ezt a szívességet, de nem tudom, miért mondom, hogy „ha így van", mert a fene érti az egészet.
– Igazán nagyon jó vagy.
– Dugd a fejed a torkomba – mondta a macska –, és várj.
– Lehet, hogy sokáig tart? – kíváncsiskodott az egér.
– Addig, amíg valaki a farkamra nem lép – felelte a macska –, gyorsreflexre van szükségem. De ne félj, kinyújtom a farkam. Az egér kifeszítette a macska állkapcsát, és bedugta fejét hegyes fogai közé. De szinte rögtön kirántotta.
– Hékás! – mondta az egér –, csak nem cápát ettél reggelire?
– Ide figyelj – mordult rá a macska –, ha nem tetszik, elmehetsz. Én utálom az ilyesmit. Intézd el magad. Úgy látszik, megharagudott.
– Ne bosszankodj – kérte az egér. Behunyta kis, fekete szemét, és visszadugta a fejét a megfelelő helyre. A macska óvatosan az édes kis szürke nyakra illesztette acélos szemfogait. Az egér fekete bajsza elkeveredett az övével. Kinyújtotta lompos farkát, és kiszolgáltatta a járda kénye kedvének.
És akkor énekelve arra jött a Szent Stricius-árvaház tizenegy világtalan lánynövendéke.