Csehov a nagy realista orosz irodalom kiemelkedő képviselője. Az
elbeszélés műfajában egyedülállót alkotott. Emellett külön értéket
képviselnek újszerű dramaturgiával megírt mesteri színművei, melyek közt
a legjelentősebbeket e kötet is tartalmazza. Csehov legjobb hősei nem
békélnek meg a sekélyességgel, de ugyanakkor nincs erejük ahhoz, hogy
legyőzzék. Legfontosabb pszichológiai vonása a tudat és az akarat
összeütközése. Lukács György szerint (A modern dráma elmélete): „Csehov
drámái a modern irodalom leghalkabb drámái. Alig van bennük mozgás: a
mocsár elnyeli az embereket, az egyik erősebben vergődik, a másik
gyöngébben; mindegy, el kell süllyednie. Akaratról vagy küzdelemről szó
sem lehet. A katasztrófák pedig – már ahol vannak – egészen groteszkül
hirtelenek és véletlenekkel telik. Ezeknek az embereknek külső élete
csupa véletlen; csak a vég bizonyos és szükségszerű. Egyszerre elcsattan
egy lövés és elhangzik egy kiáltás – s utána, megint a régi csend, az
orosz sivatag csendje.”
A Romeo és Júlia (1595) témájának alapja egy olasz novella: Shakespeare a
kor szokása szerint nyúlt ismert témákhoz, és teremtett azokból új,
önálló alkotást. A novellából kiindulva írta meg a líraiság és a
tragédia szintézisének a remekét. Párkapcsolat, szerelem, érzékiség,
családi viszály, ifjú nemzedék és öregek ellentéte: örökké aktuális
élethelyzetek. Tobzódó életvágy és végzetszerű halál oly költőiséggel és
drámaisággal megfogalmazva, hogy a világirodalom egyik legnagyszerűbb
szerelmes művét ünnepelhetjük a darabban. A létezés fő misztériuma, a
szerelem – az élet maga – és a halál egy alkotásban: a mindenkori
ifjúság megdicsőülése és az értelmetlen halál elutasítása.
... igazából nem készültem bejegyzést írni egyik híres drámáról sem. És hogy mégis miért tettem? Hogy ha bár röviden is, de annál meggyőzőbben tudjam kiritzálni az összes olyan oktatási rendszert, ami ezen remekműveket nyomja le 16, 17 éves gyermekek torkán... szerencsétlenebb esetben egy életre elvéve a kedvüket a drámától, mint műfajtól. Pedig lehet ezt másképp is. Szerencsére.
Idén A vadkacsát olvasva (a Bányavidékre ki se térek, mert ugye az túl modern lenne... túl aktuális...túl érhető) azon gondolkoztam, hogy miért idegenkedtem én a drámáktól... mostmár eszembe jutott és tudom... brrr...És ha már William... Sok hűhó semmiért.
Sok dráma áll még előttem. És biztos vagyok benne, hogy sok lesz közülük kedvenc.
De ez a két mű mutogatni való szerintem a mit ne háziolvasmánynak kategóriában... komolyan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése