2013. szeptember 13., péntek

Máté Angi: Mamó

Volt úgy, hogy megfogtam a kezét, hogy jobban megengedjem neki a vigyázást.
 
Olyan véletlen volt a mi találkozásunk, amennyire egy könyv és egy olvasó találkozása véletlen lehet.
Még a sikertkönyvsége előtti időből, amikor csak egy szép borítójú könyv volt a polcon, számomra egy ismeretlen írónőtől.
                                                    
Ugye azóta/utána Máté Angi Mamó című könyve kapta a 2010-es Bródy Sándor díjat.

Sokáig nem tudtam – talán most sem –, hogy hogy igazak a dolgok. De éreztem, hogy egyik is lehet igaz, meg a másik is, ha én akarom.

Láttam egy elegánsan szép borítót, egy különösen, ám mégis barátáságosan megszerkesztett könyvet és éreztem, hogy velem kell jönnie.:)
Épp az Előttem az élet újraolvasása után leltem rá. Az első sorok után azt gondoltam, hogy annak a mintájára íródott egy hasonló könyv... Pár oldal után már éreztem, hogy nagyon nem!..., de ugyanannyira szeretnivaló, mint az:)

Máté Angi hőse árva kislány, aki zord nagyanyjával, Mamóval egy kidőlt-bedőlt, kék falú univerzum lakója. Mégsem afféle árvagyerekes-ríkatós lelki horrortörténet ez, sem puszta tudósítás a szeretetlenség poklából. Az elképesztően tömény kisprózákból nem holmi sivárság árad. A titok az író világ-újrateremtő nyelvezete, amely egyszerre egyedi és erdélyi, gyermeki és művészi, csodásan hajlékony és mulatságosan naiv. Mamó „korcbaszedett' arca felett lobogós hajon "csicsonkáznak” a „hajhuziga-bogarak”, a templomi szentek „mutatják a szomorút, ki magukból”, „Nemzetközi Nőnapkor ott állnak a legszebb anyákok, a legszebb fejükkel, ruháikkal”, temetőben pedig „járulnak a népek, mintha lerónivaló sajnáljaik lennének”. A túlélés eszközei a varázsigeként örvénylő szavak. Sok jó könyv jelenik meg manapság, ám ritka az olyan, amelynek a helye előre ott állna kitöltetlenül a magyar irodalom polcán. A Mamó ilyen szín a palettán. Csak most, hogy van, jövünk rá, mennyire hiányzott!
Lackfi János

 
Annyi derű van a nyelvezetébe sűrítve, hogy nem szakad meg a szív, még ha közben nagyon nagyon fáj, akkor se...
 Tolakodtam az apró fejemmel be a világba, hadd tartozzam őhozzá. Mert egyedül voltam tulajdonképpen. 
 
Annyi derű van ebben a kis könyvben, amennyire az adott körülményekben kizárólag és csakis  a gyermekek képesek!
 ... és annyi tisztánlátás, amit a felnőttek már rég elfelejtettek...
 
Jó ideig úgy hittem, vannak, akik nagyanyától születnek, vannak, akik anyától, innen vagy onnan.
Magamról azt, hogy nekem csak nagyanyám van, vele élek a kék házban, tőle nő a hajam és ő csinálja a tejet.
 
Annyi bátorság, annyi egyenesség, annyi tisztaság...
Tudod, mindenhez hozzá akartam érni, mindenhez akartam a közömet.

A Mamó nem más, mint egy kénytelen-végtelen bölcs gyerek könyve.
És nem lesz happyend...  Sanyi bácsi a csutakról felállva hozzám szólt: kicsi leánykám, nagyanyád meghalt, csodálkoztam, hogy hát ezt is lehet mondani? Akkor nem nyitja ki már a szemét, pedig neki dolga, hogy velem legyen. Sírtam aztán a csutakon, Sanyi bácsi rátette kezét a fejemre, a könnyek miatt a tyúkokat nagyon érdekesnek láttam, majd előttem röpült mamó, ment fölfele, mint az eső, csak vissza, ment a hasas szatyorral, kontya átúszta a felhőket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése