Lackfi János: Elképzelhető

Éld meg és hagyd élni a kertet
melybe sorsod befőttnek eltett
nem voltam kevesebb, se több,
csak egy gyerek,
ki lassan egyre kevésbé gyerek,
félúton törpe és óriás között.


Én ezeket a verseket nem kellett volna szeressem. Stílus alapján, forma alapján. Távol áll tőlem ez a típusú költészet. Nagyon nagyon távol.

És mégis szerettem a verseket. Vagy mégsem? Mert igazából nem feltétlenül és kivétel nélkül a leírt sorokat. Hanem azokat az emlékeket, amiket előhívtak belőlem. És azokat az érzéseket, amiket ezek az emlékek okoztak. Valami hihetetlen, hogy mennyire megnyertek magunknak, az amúgy nem nekem, de valahol ezek szerint mégis rólam szóló sorok. 

Nagyon régi és személyes emlékekről van szó. Egy zöld locsolócső. Papsajt. Gyermekláncfűből nyaklánc készítés az árokparton. Nyári meleg délutánok a szőlőlugas alatt. A csőröge íze. Az őszibarackfa virágba borulva. A gyöngyvirágok. A vajas dzsemes kenyerek íze (akár vasárnap ebédre is fejedelminek tartva, ha lehetne...). Tábortüzek füstje. Sok népdal. Mosolyok. Disznóvágások és az olyankor frissen mosott (?) rizs. Nyári meleg esték a parkban. Néhány strandos jelenet. Zsíroskenyér szőlővel kombó. A padlás. Késő esti utak hazafele (így tájszólásosan) mamáéktól, általában Apa nyakában. A mező. A kert. Sok sok érintés. Egy hűtőszekrény. A konyhánk pöttyös mintázatú fala. Gyerekkori játékok. A gumizások. A sok játszunk tanárosat és iskolásdit. A pálya. A szüreti időszak. Amikor eljött hozzánk a Mikulás. Amikor 89 után féltem a nagyszobának az ablakos részén, ha égett a villany. Bútorok. A nyárikonyha berendezése. Tűpárna varrása. A suli udvara. A macski. A nyuszifül. A métázások. A szolgálatosság általánosban. A kilencedikes közös lógás (utána majd leginkább egyéniben tettem ugyanezt...). A húsvétok. A kazettás magnónk.
És a tárgyakhoz, helyekhez kapcsolódó rengeteg apró, konkrét helyzet, amik olyan mélyen voltak, hogy igazából azt sem tudtam, hogy fontosak lennének, ha elvesznének... pedig bizony.

És akkor hogy tudnék, hogy lehetne ezek után bármi rosszar is írni a veresekről? Akkor se tudok, ha nem nekem lettek kitalálva (stílus miatt)... visszaolvasva ezt a már másodjára leírt mondatot, kezdek bizonytalan lenni a valóságtartalmában. Hiszen nekem szóltak, rólam szóltak. 

Arra gondolok,
       hogy miért nem gyorsabban
       megy az egész, miért nem jött ma
       levél vagy miért csak négy, nem öt,
       miért nem jött meg az összes előre
       az összes hírrel, miért nem egyszerre
       cseng az összes telefon, miért történik
       olyan vontatottan mindaz, aminek
       előbb-utóbb úgyis meg kell esnie

aztán elrémülök, mert
       miféle szerpentinen araszolok észrevétlen,
       hogy ilyen öklendeztető távlatok
       peremére taszít ki olykor a
       lassúnak hitt rohanás, megint egy új hét
       vége, eleje, közepe, új hónap, évszak, év
       torlódik egymásra, forró hó hull a kőre,
       és már ki is oltja a nap-zuhogás, épülnek
       s robbannak le azonnal szemben a házak

vagyis
       hirtelen vágy a fékre lépni, gőzölgő csészével
       kézben, tétlen nézni a kint pattogó jeget, ám
       ugyanakkor heves vágy tenni amit és amíg lehet -
       egyszerre vetném ki magam a robogó vonatból
       s másznék fel rá zihálva, fulladozva, két figura
       birkózik a vaslépcsőn, a szétkenődő táj
       háttere előtt, rossz krimi, és nem tudom lelökni
       magam, de fel sem kapaszkodhatom egészen

A szerzőbe teljesen véletlenül, erre rátalálva, botlottam bele. Megnyerő volt. Érdekes. Értelmes. Kíváncsi lettem a verseire is. Nem bántam meg. És el fogom olvasni az összes versét, ami utamba kerül. Mert mégis nekem szólnak.

Nehéz idézni. És különös. Mert a maguknak megfogott, személyes részek épp nem azok, nem olyanok, amiket az ember amúgy szeret, vagy szokott idézni. 

Van saját honlapja is. Versekkel, novelákkal, mesékkel, szösszenetekkel az életéből, fordításokkal. Egy élő honlap. Első benyomásra is hamar magának megnyerős, ottragadós. 

A hasonmások városában
senki sem ugyanaz
Az ismerősök, ha megszólítod őket,
furán nevetnek, vállukat vonogatják
Könnyen boltiszolgának nézheted
a kapualjban álldogálót,
színésznek a gyűlő közönséget
Nem sejtheted, nem az igazgató-e,
aki éppen az irodákat söpri
Olykor a mentőslegényt teszik hordágyra sebten,
s tűzoltó az, ki gyújtogat,
a rendőrök nagy garral kötekednek,
ablakokat dobál be kővel az üveges,
villanyszerelők lopják a kábelt
Ha temetésre mész, nem biztos az sem,
hogy nem az elhúnytnak nyilvánítod részvéted
A hasonmások városában óvakodj,
mert valamibe belekeveredhetsz,
az utcán könnyen néznek betörőnek,
zsebtolvajnak, s tán apja gyilkosát
ismeri fel benned, ki szembejön
Megeshet, bár az ilyesmi jóval ritkább
hogy könnyes szemmel szorongatja kezed
pártfogoltad, kit sosem pártfogoltál
Veszélyes hely, csak akkor menj oda
ha nemigen emlékszel már, ki vagy 

Mert aki így tud fogalmazni, hogy

 a nap hevét bevettem -
tán tabletta-alakban
  
...esetleg így  

s ha majd a mélyből felkavarodik egy örvény
s a hullámzás lecsillapszik elül
vízszinttel egyenlővé lesz az áradat
tengeren járva gyűjtögethet a megmaradtak
közül ki-ki hajlamai szerint
életet kagylóhéjakat
 
... annak én kíváncsi vagyok a többi alkotására is.

ha így lesz is tudd meg sosincs két
cserélhető tégla a falban

*

 Ha a szövet napra kitéve
megfakul nem tartja szinét se,
a Nap hibás talán?

*

 teljesen normálisan viselkedem
egészen hihetően élem
valakinek az életét
a magamét az imént
olvastam ki a buszon

 *

igyekszem
minél kisebb célpontot támadási
felületet nyújtani udvarias
fedezékbe lapulni elütni
mindent tréfával csak úgy venni
fel a kesztyűt mint visszaadandó
leejtett tárgyat
fájdalommentesen döföm a világ
alkarjába
érzéstelenítővel csurig telt
tekintetemet

*

Egyik kedvenc:

„Mi van?” kiabál fiam, havazásban
megőszült szempillával hunyorogva
szemére csúszott sapkája alól.
A kétszer tizennégy lakás közt ide-oda
verődik a hang. S hogy ennyi ember hallja,
önkéntelen a nyelvemen a feddés:
nem inkább „Tessék?”, ám elharapom,
miért késztessük házon belül olyan
udvariaskodásra, amilyet magunk is
csak odakinn alkalmazunk. De ugyan
hol a határ a kettő közt?

És erről is azt akartam megjegyzésként írni, hogy kedvenc...:

Vízhatlan válladról lerázod
a felelősséget mint örökölt ruhát
használod a világot szennyesbe dobod
esténként de reggelre aztán
tiszta legyen megint

Sok kedvenc lett így a  végére... A költővel együtt.

„Mint aki halkan belelépett...”
Kesztyűmbe beletenyereltem
a félcipőmbe beleléptem,
a nadrágomba beleültem
kalapomba belefejeltem
a levegőbe beleettem
ablakaim mind beleheltem
útjaimat mind beloholtam
csupasz bőrömbe belehaltam

Ezekért a megfogalmazásokért például egyenesen rajongtam...

nagy véres vágódeszka az ég egy kést valahol kifenték.

vagy

(az ég egy nagy pohár kefir tejföl fenékig)

 Ja, szerintem azért ő is szereti a szép, kövér bárányfelhőket és tuti ő is szokta nézni, hogy melyik felhő mi lehet. Én szoktam. Nem is kell beleképzeljek semmit, mert ahogy ránézek mindig egyből szabadon asszociálok. Hamarabb veszem észre, hogy mi van ott, mint azt, hogy az egy felhő... :) A legklasszabb hosszú út alatt, amikor az ember tudja követni, hogy hogy alakul át ugyanaz a felhő egyik formából  egy egészen másba...:) 

milyen nehéz ugyanakkor milyen
könnyű is egy élőlényt módszeresen
megölni feldarabolni
örökké tart a harc

Mert szeretem a fura társításokat:

Elég lehúnyni őket hullanak
kút mélyére az éber szemgolyók
egy éjszakán át nem érnek vizet
későn halljuk már meg a csobbanást

Mi is a fontosabb? Lehet-e ezt a káoszt ráncba szedni,
vagy e rendet káosszá szórni szét?

Sok apró szösszenet...

Meg kell tanulni eltávolítani
azt, akit magunkhoz édesgettünk

*

Sajnáltuk
kissé, amikor ez a vidám szalon-élet
egy szempillantás alatt elköltözött.

                                                     *

a zöld a lila és a kék
- még megmaradnának belül
titkos vízjelül vérjelül
stigmáim nem-észlelhető
bőrfelszín alatt terjedő
éj pokróca alatt kapott
álombeli ütésnyomok

    *

hát ilyen
volt a nyár, műanyag- s csípős növény-szagát
semmi se mossa ki belőlem, nincs az a
fürdősó, illatos szappan, lósün, ugyan!...

    *

félálmomban mégis görög fel-alá
a csavar mely tudom ott van
s hiányzik valahonnan

 

 *

nem jó vagyok csak tehetetlen
nem akarom eléggé mások vesztét
a sajátomtól nem tartok eléggé

Azért ez a mondat nagyon fájt... fásultan termeli a csodát. Nem nekem szólt. Nem tudom elfogadni, bármilyen háttértörténetet is keresnék neki. Kívül van a világomon. 

Az összes többi vers, sor viszont igazából belül. És örülök a találkozásnak.

annyira figyelt csak rám bárki is,

mint bárki másra én,