Zacher Gábor, Karizs Tamás: A Zacher

Mindennapi mérgeink

Egyetemi évfolyamtársaim pár évvel ezelőtt, amikor a gyerekeik kezdtek kamaszodni, felhívtak telefonon, hogy „Te, szeretném elhozni hozzád a fiamat." Ez egy nagyon ciki mondat, erre én most mit kérdezzek? „Mi van, a gyerek anyagozik, vagy pszichés problémák vannak vele?" Nem, csak hogy megnézze az osztályt. Mondom, én nem múzeumban dolgozom, hanem egy kórházban,ahol beteg emberek vannak! „Jó, tudom, de hogy lásson egy olyan jó kis kábítószerest, tudod, egy olyan izét." Ennek semmi értelme nincs, mert ha ennek lenne valódi hatása, akkor fognánk egy aktuálisan nálunk fekvő beteget, művesekezeléssel, lélegeztetőgéppel, légággyal, mindennel együtt egy üvegkalitkába kiraknánk a Hősök terére, oda az Ismeretlen Katona sírja mellé, oda lehetne menni, meg lehetne nézni. De ez nem így működik!

Áááá, borzasztóan rossz a memóriám... :S Arra természetesen emlékeztem, hogy a 2013-ban már elolvasott könyv zseniális, de ez inkább érzet-emlék volt, a részletek szinte majd' teljesen egészében újként hatottak.

Zacher Gábornak nagyon jó stílusa van. Szórakoztató és értelmes egyben. Erre nagyon kevés elismert szakember képes. 
Egész nyugodtan, minden túlzás nélkül írhatom, hogy simán egy mai hős, akit lehet menőnek tartani, akiért lehet rajongani és nagyon lehet tisztelni.

Nagyon érdekes témákat feszeget, mint drogfogyasztás, alkoholfüggőség, gyógyszerfüggőség... nem feltétlen a megszokott és sokszor elvárt stílusban és talán éppen ez az, ami miatt hiteles és érdekes marad.

Mit csinál a kábítószer velem, veled? Nagyon egyszerűen egy mondatban megfogalmazható: megváltoztat. És úgy változtat meg, hogy ezt érdemben nem tudod befolyásolni. Nem az a veszélye a szereknek, hogy meghalsz vagy beteg leszel, vagy ne adj isten elvisz a rendőr, hanem az, hogy megváltoztat, és ez a változás az, ami teljes egészében kiszámíthatatlan.

Nem a szó hagyományos formájában akar meggyőzni senkit arról, hogy ne drogozzon, ne fogyasszon alkoholt, mert az rossz. Egy szerintem sokkal emberibb oldalról közelíti meg a témát, ami a kokainos világon innen van. Egy könyv az értékrendekről, az odafigyelésről, az őszinteségről...

„Mi történt fiam az iskolában?". És mi a válasz? „Semmi." Magyarországon nincsen olyan iskola, ahol bármi történne, minden iskolában garantáltan „semmi" történik!

Amiért még nagyon szerettem, hogy nem misztifikál túl, két lábbal a földön maradva elemez, értékel, ötletel.

Szóval mit tiltsunk, és mit ne tiltsunk? Önmagában véve a tiltás, vagy akár a törvényi erő a használót nem tudja és nem fogja befolyásolni. De ettől még bizonyos dolgoknak benne kell lenni egy törvényben, ki kell jelölni valamiféle kereteket, de innentől kezdve a történetnek sosincs vége, ha elindul egyszer egy ilyen radikális tiltási mozgalom. Nézzük a butángázt! Ha betiltanák, akkor nagyon sok háztartásnak kellemetlen problémái lehetnének - persze lehet, hogy több gyufa fogyna, vagy több lenne a benzines gyújtó (ugye emlékeznek, ezt is lehet sniffingelni). Mi okozza általában a használó halálát? Az, hogy szívritmuszavara alakul ki, leáll a keringése. Mit lehet tenni? Talán az újraélesztést, a laikus újraélesztés elsajátítását kéne propagálni. Milyen jó lenne, ha minden érettségiző diák el tudná magáról mondani, hogy tud eszköz nélkül újraéleszteni. Gondoljunk csak bele, hogy ez hány életet mentene meg. Az eszköz nélküli újraélesztést négy óra, pontosabban négyszer negyvenöt perc alatt meg lehet tanulni, és nem kell hozzá semmiféle komoly élettani, anatómiai ismeret. A gyerekek sokkal okosabbak, mint mi, meg tudják tanulni, és ha minden évben visszamennek egy szinten tartó tanfolyamra, akkor pláne. Jómagam korban már közelebb vagyok ahhoz, hogy az utcán összeessek, nagyobb esélyem lehet a túlélésre, ha ott van harminc méterre egy olyan gyerek, aki tud újraéleszteni, és amíg a mentő kiérkezik, a légzésemet és a keringésemet fenn tudja tartani.

Mert valahonnan innen kellene elindulni. Onnan, hogy miként kellene olyan batyuval felvértezni a gyereket, hogy bátran merjen nemet mondani... 

A prevenció célja egy mondatban megfogalmazható: meg kell tanulni felemelt fejjel nemet mondani. Az alapok letételében segíthetnek a mesék is.

Például mesék a békáról, a hercegről, a csókról, az átváltozásról... nem 14 évesen, amikor már késő, hanem mondjuk hét, nyolc évesen...

És bizony, nosztalgiával olvastam néhány sort...

Az orvosi egyetemistáknak nem úgy telik éppen az első félévük, hogy túl sokat tanulnának, élik a világukat, aztán jön a beszámoló, és arra azért csak kell készülni. Hogy kezdődik egy vizsgaidőszak ezek után? Az ember leül, maga elé teszi a könyvet és beoszt. Utána mit csinál a második nap? Újraoszt, mert az első napot elcseszte, utána harmadik napon megint újraoszt, mert az elsú két napot cseszte el, és a végén ott tart, hogy van négy nap és ezerkettőszáz oldal, és valahogy keresztül kell azon menni. Majd este. Megiszom egy kávét, és egész éjjel tanulok. Megnyílik a rövidtávú memóriám, és tök jó lesz. Persze, mondta az anyám, hogy baj lesz. Ugyan már, mitől lenne baj? Kávé, Omnia-időszak, boldog békeidők.

A kávés palpitáció nekem mondjuk érettségi előtt volt meg, de különben teljesen stimmel a történet.:)

Beszél arról, hogy miért is kell bizonyos helyzetekben kívül maradni, akár szakemberként is.

Érdekes eszmefuttatása a szenvedélyről:

Szenvedély nélkül lehet élni, csak nem érdemes.Csak hol a szenvedélyszerű viselkedés és a szenvedélybetegség közötti határvonal? Ez az, amit meg kell tudni húzni, hogy tudd a saját szenvedélyeidet valamilyen szinten kordában tartani, legyen az életedbe beépítve egy olyan fék, ami motivál.

És akkor át lehet menni egy másik érdekes témába, ami a motivációról szól. Kit mi, mikor, hogyan és milyen mértékben. 

Ami még szintén nem elhallgatható az a tudatosság fontossága. Lehet, hogy ez így külön nincs megfogalmazva, de az egész könyvet áthatja és tudatosan, vagy véletlenül, de szervesz része lesz annak a többletnek, amivel leteszi az olvasó a könyvet. De talán nem is a leteszi a megfelelő szó erre... nem lehet letenni a könyvet. Ahogy az ember a függőséget se tudhatja le, hagyhatja maga mögött. Mert a függőség nem egy gyógyítható betegség. Legyszen szó a függőség bármelyik formájáról. Ám tudatosan élve lehet absztinens maradni, lehet nem függni a számítógéptől, nem felszívni a csakmégegyutolsóésutánaabbahagyom csíkot...

Érdekes lehet olvasóként magára ismerni egy egy szereplőnek.

És van ám egy kedvencem mondatom is: ... arra tud az ember időt szakítani, amire akar. És lehet ez ellen akár ezernyi kontra példát felsorakoztatni, de a mondandója és a lényege nem fog azzal megváltozni.

De ki is Zacher Gábor? És kikhez szól a róla, vele készült könyv?
Az ország kedvenc toxikológusa. Hetente három-négy előadást tart, négy vidéki egyetemen tanít, napi negyven-negyvenöt beteget lát el az osztályán. Heti egy-két éjszaka ügyel, beosztottjai állítják, hogy ha ő vezeti az éjszakai ügyeletet, akkor mindig húzósabb a műszak, mert maximalista. Ha van szabadideje, akkor sincs, mert ilyenkor olvas utána a szakmájába vágó kérdéseknek.
Saját bevallása szerint munkaalkoholista. Napi egy tábla mogyorós csokoládéval üzemel, s a pipáját sem tenné le semmi pénzért. Merthogy valamitől neki is függenie kell. Vallja, hogy tízmillió függő országa vagyunk – mert szenvedély nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Ám meg kell tudni húzni a szenvedélyszerű viselkedés és a szenvedélybetegség közötti határvonalat.
Szól ez a könyv tehát minden függőnek és kevésbé függőnek, kezdő és haladó szülőknek, akik nem tudnak mit kezdeni rakoncátlan gyermekeikkel, és az állandóan változó világgal, ami újabb és újabb függőségeket hoz létre – mindezt teszi életszagú, megtörtént esetek elmesélésével, olykor humorosan, sokszor pedig halálosan komolyan.
Dr. Karizs Tamás, a kötet társszerzője
Jogász, újságíró, szerkesztő, fotós
Zacher Gáborral a gimnáziumban elválaszthatatlan jó barátok lettek, s ez a harminchét éve tartó barátság adta az ötletet, hogy közösen gondolják végig, s írják meg ezt a kötetet. Valószínűleg ő az egyetlen, aki iránt a közismert toxikológus teljes bizalommal volt, és akivel őszintén oszthatta meg gondolatait.