Alberto Moravia: A római lány

Valószínűleg ez a fajta értetlenség szüli annyi emberben a kegyetlenséget... megpróbálják, hogy mások fájdalma által találják meg újra a valósággal való kapcsolatukat.
 


A szép, fiatal Adriana a legősibb mesterséggel keresi kenyerét. Mi juttatta idáig? Szerelmi csalódás? Jóakaró anyjának torz szeretete? A szegénység? A pénzsóvárság? Vagy a lelke mélyén szunnyadó rossz hajlam?
Moravia ezt a regényt 1943 és 1946 közt írta. Moll Flanders, Defoe viharos életű nőalakja szolgált modelljéül, ezt a figurát helyezte át a fasiszta Olaszország etiópiai megszállásának időszakába. Adriana jó érzésű szegény lány, aki természeténél fogva egyszerű vágyakat dédelget: derék férjet, családot, gyerekeket szeretne, hétköznapi apró örömöket, meghitt vacsorákat, közös ünnepeket, csak éppen a férjjelöltben kell csalódnia. Nem is egyben. De nem adja fel, legfeljebb egy-egy kicsit enged az elveiből… Moraviát szeretik freudi mércével mérni, holott szerinte a pszichoanalízis nem tudomány, hanem világszemlélet, a megismerés eszköze. Aktuálisan talán Freud nevéhez kötődik – mondja –, írói gyakorlatában azonban részben az övé is. A római lány mindenesetre árnyalt lélekrajzzal megírt perditatörténet egy fatalista széplányról.

Ezen fülszüveg alapján azt hittem, hogy sokféle lehet ez a könyv. Például megbotránkoztató, vagy érdekes, esetleg izgalmas. Sajnos nem lett egyik sem. Az első jelző, amit hozzá tudok társítani az az unalmas. A második a csalódás.

A csíkos borírós változat keltette  fel az érdeklődésemet,a fülszöveggel együtt. 

És akkor elkezdtem olvasni... akár tetszhetett is volna, hiszen az egyes szám első személyben megírt könyvek általában nálam a leghamarabb bejövős kategória. A szereplők jellemének bemutatását és a kidolgozás módját is az egyik legklasszabbnak tartom az eddigi olvasmányaim alapján. És mégsem tetszett. Az ahogy az igen, az amit leírt viszont az egyértelműen a nem kategória. 

Nem tudom, hogy a szerző milyen érzelmeket szeretett volna ébreszteni bennem a főszereplő iránt, de nem hinném, hogy a dagályossal kiegyezne... a mellékszereplőkről nem szeretnék szót ejteni, mert természetesen ők se voltak szimpatikusabbak, de még véletlenül sem... egyáltalán senki... ám az ő esetükben el tudom képzelni, hogy ez így, ebben a formában is egy szándékos ábrázolásmód volt.

A végére egy jó kis krimi is kerekedhetett volna belőle, annyi volt az akció és bűncselekmény, de annak pedig, természetesen, a hosszú tűnődések miatt nem elég gyors.

Talán ezen dolgok miatt nem tudtam megszeretni. Pedig Róma, Olaszország, perditatörténet, szakmailag tökéletes jellemábrázolások... és mégis azt kell írnom, hogy amennyiben nem lett volna része a Várólistás kihívásnak, nem biztos, hogy a végére jutottam volna, hiába kezdtem nagy várakozásokkal az olvasást (nagyon nagyon rég kinéztem magamnak...).
 
Ja és megnyugodtam. Az utóbbi időben olyan lettem, mint Reni a SzJGből, hogy minden olvasott könyv tetszett (, ha nem is lett egyből kedvenc :D). Ezennel ez a teher is lekerült a vállaimról.

A könyvet nem tudom nyugodt szívvel senkinek ajánlani. Talán azoknak, akik szeretik a tökéletes jellemábrázolásokat. Mert azok tényleg erősek és jók.

... mert tapasztalatból tudom, hogy lehet egy időben egészen különböző dolgokat érezni és gondolni anélkül, hogy az ember tudatában volna az ellentmondásnak, s az egyiket előnyben részesítené a másik rovására.