2015. január 23., péntek

Takács Zsuzsa: Rejtjeles tábori lap

„A két lány, mint két tojás!”
jelentette ki vendégünk,
a tudományos-rektorhelyettes.
Lassan már haragszom Marira,
nem fogom tojásnak érezni magamat.
„Ön meg baromfi!” – felelem.
„Kifelé!” – kiabál a rektorhelyettes.
Mindez képzeletben.

                                                              -Vendégség-

... miért is kezdtem neki tulajdonképpen ennek a verskötetnek? 
  • , mert mostanában előszeretettel botlok verseskötetekbe :)
  • , mert szeretek egész ismeretlen költőnőkkel ismerkedni.
  • , mert tetszett a címe :), szerettem a nyári táborokat és szeretem a gyermekverseket... különösen a gyermekszemen keresztül írt gyermekverseket.   
... vegyes érzésekkel maradtam. Megszerettem az írónőt, ez kétségtelen. Lesz folytatás, ez is több mint biztos.
Hogyne szerettem volna meg egyből, amikor a könyv elején az ajánlás így szól: A fizikatanárnőnek, Adynak, Zsuzsinak, Ancsinak, Jóskának és Marinak tisztelettel
... és a következő idézettel indít: „Az az én bajom: a különbözés”

Mi az ami miatt nem lesz egyből egyértelmű kedvenc? Talán a versek formája. Pedig vannak köztük számomra egész tetszetős darabok és a kötet teljes egésze igazából szíven talált.


„Mivel háttal áll nekünk, nem láthatjuk az arcát. Főhősünk hirtelen nőtt, vékony, rövid hajú lány vászondzsekiben. Valószínűleg a Dunát nézi majd – hiszen a város pesti partján, a Duna-part közelében laknak, és szokása szerint erre kerül az iskolából hazafelé menet. A könyv- és füzet-kilókkal teli, elnyűtt, zöld táskát látszólag hanyag mozdulattal a lépcsőre dobja. Mögötte az autó-szörnyek fújtatva, csordában vonulnak, előtte lassú karcsapásokkal úszik a még élő Duna. Ez a titkos félóra mindennap az övé. Úgy érzi újra, hogy örökké élhet, és vele együtt mindenki, akit csak szeret. Bár az utóbbi fél évben nyugtalanság vegyült ebbe a vak bizalomba. Kiegyensúlyozatlan lett és lázadó.”

– Ez a te bajod, a különbözni-vágyás! –
(Anyáék Sárospatakon telelnek.)
Ági könnyben úszva, sértetten rám mered.
– Pedig olyan vagy, mint bármelyik gyerek,
csakhogy a többiek nem ilyenek!
Meglátod, nem viszlek vasárnap moziba,
ülhetsz majd egymagadban itthon,
búsulhatsz is, amennyit akarsz! –
Ujját fölemelte, fogsora csattogott.
                                                                            ( Ági van velünk )
voltak egészen szívszorító részek...

A vihar a kapunkba verte.
Valaki kitehette, ahogy a regényekben
a csecsemőket szokás kitenni.
Szerencsére nem volt otthon senki,
csak mi, a gyerekek.
Először a szobánkban raktuk le a földre,
de bevette magát a ruhásszekrénybe.
Mindnyájan bementünk utána,
öt fogas leszakadt,
ránk ereszkedtek a ruhák, mint a köd,
a kavarodásban a macska kiugrott.
Behoztuk neki a másnapi tejfölt,
megette. Hagyta simogatni magát
a legfeljebb hathetes, teljesen
fekete, még a talpa is sötét,
kényeskedve járó gyerek-macska.
Mikor egyedül maradtam vele,
észrevétlenül a füléhez hajoltam:
„Ne félj, itt maradhatsz,
rossz sorodnak vége!”
Rám nézett és megértett.
Ezután a szekrényt kiraktuk,
a ruhákat kikeféltük,
a cipőket letöröltük,
a fürdőszobában csináltunk egy dobozvackot.
A macska hátára ráírtuk egy QUICKPLAST
ragtapaszra: „KÖNYÖRGÖM, NE TEGYETEK KI”
plusz még két összetett mancsot
rajzoltunk aláírás helyett,
és lefeküdtünk.
Szem nem maradhat szárazon!
– suttogta elalvás előtt még Mari.
Sajnos maradt.
Másnap új helyet
kellett szereznünk neki. Nagymamáék
roskadt bérházába vittük.
A nagytestű, csirkebélt zabáló,
patkányölő, vörös kandúrmacska
fölhorkant és utánaugrott,
a miénk meg eltűnt a fáspincében
előlünk mindörökre.
Naponta látogattuk,
két héten át, azontúl nagyanyát.
És végre most vasárnap
láttam az udvarunkban egy szőrehullott,
fél szemére vak, fekete kamaszmacskát.
Lehajoltam hozzá, de elinalt.
Nem tudom, mit kívánjak inkább,
ő legyen az a kényes
kölyökmacska, akit az ólomkristály
hamutartóból etettünk,
vagy az a lény legyen már – halott?
Mi jobb? Meghalni vagy élni akárhogy?


egészen abszrudak is... 

Meghalt Zimmermann néni!
A lépcsőházban találkoztam vele,
jóízűen szuszogott, mivel
legalább száz kiló. Köszöntem.
Ebédnél aztán hirtelen
eszembe jutott. Mindenki
elégedetten ette a fejenként
másfél krémesét.
Meg kellett törnöm a hallgatást.
– Meghalt Zimmermann néni! – közöltem.
Mari a porcukortól fuldokolni kezdett.
Anyám a villát leejtette:
– De hiszen tegnap láttam!
– Egy autó elütötte – folytattam komoran,
eltoltam a tányért magamtól,
és elfutotta a könny a szememet.
Olyan volt, mintha színházban volnék,
egymás szavába vágtak a szereplők,
hüledeztek, én persze már zokogtam,
a tányéron a krémes remegett.
Később elapadt a könnyem,
mindenki engem nézett, belevörösödtem.
– A halál nem játék! – mondták.Séta a Ligetben
Mintha nem tudnám én is,
hogy egyszer meghalok. 

meg tinis... nem is egy... :)

Nem tudtam, mi legyek:
lány, azaz világos
– mint egy sakkjáték figuráit,
úgy képzeltem el a nemeket –,
vagy fiú, azaz sötét?
És sajnálkozás fogott el, ha néztem
a nagyokat: csak nők vagy férfiak.
Szoknyába-nadrágba-pulóverbe bújtam,
hol lánynak, hol fiúnak öltöztem szabadon.
Aztán a tervezgetésnek egy csapásra vége lett.
Álmomban K. I.-vel sétáltam a Ligetben.
Átfogta a derekamat, én vállára
hajtottam fejem, mint aki beteg,
és az is voltam: szerelmes őbele.
Megálltunk a Céllövöldés bódéja
előtt, ott, ahol anyámmal nézelődtem
nemrég. Kezébe vett egy puskát,
a babát tartó hurkapálcát eltalálta,
a baba lezuhant. Lány vagyok azóta,
örökre foglyod, szerelem. 


 meg kamaszproblémákkal telik :)
 Farsangi előkészületek
Vége lesz a versírásnak, a kóborlásnak
egyedül alkonyatkor, már megszólítanak,
ha leülök a Duna-parton a lépcsőre,
vagy akár egy padra, már pisszegnek
nekem, megjegyzéseket tesznek.
Végtelen, nyugalmas idő jön –
andalgás, séta egy hülyével,
mint ezzel itt, akit a nővéremtől
örököltem, aki szerint a lányok
agya nemcsak könnyebb, fejletlenebb
is, mint a fiúké!
De rendezvény lesz
a jövő héten, farsangi mulatság
az istállószerű tornateremben.
A barátnőm is szerez egy fiút,
és addig ki kell tartania ennek,
ha törik, ha szakad, hát ártatlanul
mosolygok rá és tetszem. Egyelőre.
Lázadók

Ők és én
Nem akarok olyan lenni, mint ők.
Ők tudják ezt, megbántva néznek rám.
A méz lecsöppen a kockás terítőre.
– Kelj fel az asztaltól! – kiabál apám.
Aztán visszahív és én leülök,
szótlanul esszük végig a reggelit.
Később elfelejti, hogy kiabált.
– Te engem folytatsz! – mondja, és átölel.
Magányos diófa áll az udvarunkban.
Olyan akarok lenni, mint ez a diófa.

...szép- különösek:
Fiók
Betettem a fiókba nagyítómat
az állatkert játékvadjai közé.
Azóta lábdobogás és hangzavar,
madárszó hallatszik asztalomból.
És nem meri senki a fiókot
kihúzni, csak én.

... és kedvesek: 
Búcsú az iskolától
Az ünnepi beszédet Réka mondja el,
de én fogalmazom.
„Hozzátok fordulok most megindultan,
tanáraink a legelső sorokban.
Hiába ígérjük, hogy visszajövünk majd,
tudom, hogy idegenek lennénk
nektek, és túl nagyok…”
Állj meg itt, mondom Rékának, hadd legyen
a mondatok között kis szipogás-szünet!
„…Helyünkön mások ülnek…”
Elfullad a hangom a saját szövegemtől.

... nem lett nagy nagy kedvenc, de kedves élmény volt és lesz foly. köv. :) Kíváncsi vagyok a költőnő további verseire is, hiszen aki ilyen gondolatokat tartogat, mint a következő vers, annak a többi alkotásában is lesz számomra valami. Valami, ami jólesik. Valami, ami érdekel.

Ha kitör az atomháború…
erről mesél Mari mosogatás közben.
Hogy nekünk nem kell félnünk,
lesz egy föld alatti birodalmunk,
hatalmas konzervtartalékok,
zöld fű akár és mesterséges nap,
élethű háziállatok és madarak.
Ami eddig fönt volt, –
akkortól a föld alatt.
És mindegyikünk hozhat egy barátot.
Én biztos Rékát hoznám,
de a szülei nélkül ő nem jönne el.
Az anyja meg akarná hozni a nagymamát.
Szerintem végül az költözne hozzánk,
aki nem szeret mást, csak önmagát.
Szerintem végül
mindnyájan föntmaradnánk. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése