Janne Teller: Semmi

 „Semminek sincs értelme, 
ezt régóta tudom. 
Ezért semmit sem érdemes csinálni. 
Erre most jöttem rá.” 

Ezekkel a szavakkal hagyja el Pierre egy nap az osztálytermet. Osztálytársai erre elhatározzák, hogy nihilista társuknak bebizonyítják az ellenkezőjét. A terv szerint egy régi pajtában gyűjtenek össze mindent, aminek van értelme. De először csak egy fejetlen játékbaba, egy zsoltároskönyv, régi fényképek, elszáradt rózsaszirmok gyűlnek össze. Ezért a diákok azt találják ki, hogy mindenkinek valami számára különlegesen fontosat kell odaadnia. Olénak a bokszkesztyűjét, Hansnak a vadonatúj biciklijét, Hussainnek az imaszőnyegét. Minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb az értelme.
Ami ártalmatlan játéknak indul, hamarosan kontrollálhatatlanná válik: Rikke-Ursulának a copfjaitól, Gerdának a hörcsögétől kell megválnia. Kettejük még kegyetlenebb követelésekkel áll elő: Anna-Linek örökbefogadási bizonyítványa, a kis Emil koporsója, egy kutyatetem és egy Jézus-szobor is az „értelem hegyén”, a „Fontos Dolgok Halmán” végzi. Akkor vadulnak csak igazán el az események, amikor Sofie-nak az ártatlanságát, a tehetségesen gitározó Jan-Johannak meg az ujját kell feláldoznia. Ekkor lépnek közbe a szülők és a rendőrség.
Csak Pierre marad flegma. Kineveti a kamaszokat, akik ilyen áldozatokra képesek, csak hogy megtalálják az élet értelmét. Ezért nagy árat kell fizetnie: a többi gyerek kegyetlenül bosszút áll.

Az első oldalakat olvasva Legyek Ura feelingje volt a könyvnek. Szerencsére a későbbiekben ez elmúlt, mert én soha az életben nem szeretném azt a könyvet újraolvasni, brrr... .

Minden egy nagy színjáték, és csak arra megy ki az egész, hogy úgy csináljunk, „mintha", és hogy épp ebben a „minthá"-ban legyünk a legjobbak.

Hátborzongató volt olvasni a történet alakulását... 
... , ahogy teljesen átlagosnak, kedvesnek tűnő fiatalok seperc alatt gyakorlatilag teljesen levetkőzik az emberi normákat.  
..., ahogy a Fontos Dolgok Halmát simán eladták. Azt hiszem az volt az a pillanat, ahol először elszomorodtam (azon már nem volt erőm az éjjel elgondolkozni, szerencsére, hogy szakma miatt, vagy valami egész más áll annak a hátterében, hogy ennyire magas az ingerküszöb nálam). 
És azt hiszem, hogy az egész tragédia (igen, végül Pierrer agyonveri a gyereksereg és rágyújtják a fűrésztelepet, ami teljesen leég, a Fontos Dolgok Halmával együtt) ebből indul majd ki.

Mert azt mindenki túlélte, hogy feláldozott számára fontosnak tűnő, vagy többször tényleg legfontosabb dolgokat.  Akkor is túlélték, ha teljesen megváltoztak ezáltal. 
A sok kegyetlenkedést, a teljes gyűlöletet is elviseselték volna.
De ez a kisemmizés sok volt. Nem pótolható, nem jóvátehető...

Az élet értelmét nem lehet csak úgy eladni. Mert az vagy van, vagy nincs. Azzal, hogy eladtuk a Fontos Dolgok Halmát, a jelentése is odalett, ha egyáltalán volt neki valaha. De ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam, mert ha sohasem volt értelme, az azt jelentette volna, hogy nem Sofie-nak, hanem Pierre Anthonnak van igaza.

Teljesen tiszta, hogy provokatív céllal is íródott (noha a szerző ezt elutasítja). 
A nálam középpontban álló rész előtt azért sokminden történik.
Hogyan veszítik el az igazából teljesen jófejnek tűnő gyerekek a realitásérzéküket. 
Mennyi olyan dolog van, amiről nem beszélünk. Félünk beszélni. Úgy teszünk mintha minden rendben lenne.
Mennyi gyűlölet fér egy emberbe. Mennyi konokság. Mennyi kegyetlenség. Milyen könnyű a bosszúállás.
Hogy ezt gyerekekeken keresztül ábrázolta Janne, talán még ütősebbé vált az, amit érzékeltetni szeretett  volna...

A szüleinknek címzett későbbi tájékoztató levélben az állt, hogy húsz, látszólag szenvtelen nyolcadik osztályos tanulón kívül egy bűzlő halmot találtak, egy furcsa és hátborzongató gyűjteményt: többek között egy levágott kutyafejet; egy gyermekkoporsót, feltehetően nem üresen (a bizonyítékra való tekintettel nem akarták felnyitni); egy véres mutatóujját; egy megrongált Jézus-szobrot; egy nemzetiszínű zászlót; egy formaiinban tárolt kígyót; egy imaszőnyeget; egy mankót; egy kerékpárt satöbbi. Ez a satöbbi azért fájt kicsit. Mintha az élet értelmét össze lehetne foglalni egy satöbbiben. És a többi. Futottak még. Még sok más, amit nem érdemes nevén nevezni, legalábbis nem itt és most.

Sophie lett a kedvencem. Egyértelműen a legjobban felépített karakter.  

Nem szeretem a nagyon elvont könyveket. A Zabhegyező gondolatától is kiráz a hideg. Miután elolvastam a könyvet, szétnéztem a neten. Kutakodtam az írónő után is és a regényről is több kritikát, elemzést találtam, amikben valahogy szinte mindig előkerül a Zabhegyezős párhuzam, hogy fiatalság, élet értelme keresés satöbbi. Ha eltekintek a témától, akkor nem tudtam semmi közöset fellelni a két regény között. Egész más oldalról közelítik meg a találjuk meg az élet értelmét, akkor is, ha nincs neki kérdést... 
És lehet rám vetni a köveket, de nekem Teller megközelítése szimpatikusabb. Nem azért, mert ez a helyes, vagy követendő. Szerintem ő sem ezzel a célzattal használta ezt a formát. De aktívabb, sokkal életigenlőbb. Ennyi pedig elég is ahhoz, hogy egész másképp tekintsek a regényre. 
Ami inkább modern mese, mint regény. Janne is így látja. És szerintem nagyjából jól.

Szükség van erre a könyvre. És egyre inkább szükség lesz. Erős. Örülök, hogy elolvastam. Egész biztos, hogy fog jönni, előbb, vagy utóbb, de inkább előbb, a szerző többi könyve is.  Erlend Loe kivételével én igazából nagyon nagyon szeretem a skandináv szerzők látásmodját és azt ahogy láttatnak...
Például ahogy Teller lezárja a történetet...
Azon a nyáron szétszéledtünk a szélrózsa minden irányába. Különböző középiskolákba kezdtünk járni, Sofie pedig egy olyan helyre került, ahol a hozzá hasonlókat megvédik önmaguktól. 
Nem játszottunk többé együtt, és nem találkoztunk egymással, kivéve, ha véletlenül összefutottunk az utcán. Senkinek sem jutott eszébe osztálytalálkozót szervezni, és kétlem, hogy bármelyikünk is elmenne rá, ha esetleg az egyik tanárnak ilyen ötlete támadna.
...
Még mindig megvan a gyufaskatulya, benne a hamu, ami a fűrésztelepből és a Fontos Dolgok Halmából maradt. Néha-néha előveszem, és megnézem. És amikor óvatosan kinyitom a használt kartondobozkát, és belepillantok a szürke hamuba, akkor a gyomromban valami furcsát érzek. És bár nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi is ez az érzés, tudom, hogy ez is olyan valami, aminek van értelme. 
És azt is tudom, hogy az élet értelmével nem szabad játszani.