Ljudmila Ulickaja: Történetek gyerekekről és felnőttekről

 – Látsz?
A dédnagyapa odafordult hozzá, ránézett fátyolos szemeivel. Elmosolyodott.
– Hát, egy kicsit látok. De csak azt, ami nagyon fontos – válaszolta (…)


A gyerekeknek hirtelen felnőttként kell viselkedniük, miközben a felnőttek meglepően gyerekesek néha. Nem véletlen, hogy Ljudmila Ulickaja meséi úgy szólnak a gyerekekhez, hogy közben a felnőtteknek is van mit mondaniuk. Bár orosz vidéken járunk, a saját gyerekkori félelmeinkre és reményeinkre is ráismerhetünk ezekben a történetekben, amelyekben mindig érdemes várni a hétköznapi csodákra.
A népszerű írónak, Ljudmila Ulickajának – a Történetek állatokról és emberekről után – ez a második magyarul olvasható mesegyűjteménye. A hat történet hátterében felsejlik a negyvenes-ötvenes évek Szovjetuniójának szegényes, városias környezete. A megejtő történetek mégis kortól és helytől független módon vallanak a gyerekkor törékeny szorongásairól és szépségeiről, miközben a mesélésben mindig ott az emberség és az együttérzés hangja. Ulickaja meséit Lakatos István – a Dobozváros szerzője – rajzai kísérik.
 
Olyan de olyan nagyon jó mesék..., kiegészítve Lakatos István rajzaival, amik tovább erősítik a mesék hangulatát, Ulickaja világát. Egy régi világ hangulatát, a régi padlás porral átitatott kincseit, a szorongást, a szigorú, de feltétel nélküli szeretet, a megkönnyebbülést... Egyszerűen a gyermekkort. 

Nagyon klassz érzés forgatni a könyvet, különösen a meseszép rajzokkal, igényes szerkesztéssel, hangulatos lapokkal.

És hogy kiknek is szólnak? Gyerekeknek, vagy felnőtteknek? Nagyobb gyerekeknek, esetleg kissebb felnőtteknek? Igazából mindenkinek, aki szereti a szomorúbb meséket is. Nem habos babosak, nem rózsaszínek. De sok bennük a szeretet, a valóság. Egy régebbi világról szól. Valahol a háború utáni Szovjetúnióban játszódik. Sok fájdalom, sok nélkülözés, sokszor reményvesztettség... Sok félelem, rengeteg kétely. Többször éreztem gombócot a gyomroban. Volt, hogy felkúszott közben a torkomba. És a mese végére mégis mosolyogtam. Valahogy feloldódtak a problémák. Elsősorban a szereplők természetének köszönhetően.
 
Talán egyedüli negatívum, hogy kevés ez a hat mese... még olvastam volna.

Minden verseny előtt újra elfogta az a bizonyos jeges, vakmerő érzés, és valamiért mindig eszébe jutott a horpadt szárnyú viaszkacsa is, pedig az már réges-régen elolvadt a tenyere melegétől.