2013. szeptember 17., kedd

Tammara Webber: Easy – Egyszeregy



Igazából még a felénél jól le akartam húzni... az volt az érzésem, hogy butább egy könyv, mint a faék. 

Riadtan jöttem rá, mit jelez zsigeri reakcióm: féltékenységet. Egy srác miatt, akit alig ismerek, akivel több nyálat váltottam, mint szót.
 
A végére a megszerettem az erősen túlzó kijelentés lenne, de lekötött, szórakoztatott és értékelem, hogy nagyon eladható (trendi/menő) formába csomagolt valamit, ami igazából egyáltalán nem baj, ha minél több emberhez eljut. 
 
A borítótjától, ami igazából közömbös, csak a fülszövege volt semmitmondóbb:
Egy ismeretlen megmentő.
Egy nyugtalanító titok.
A szerelem nem mindig sima ügy…
A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált…
Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól.
Csak együtt vehették föl a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére.
 
Erőltetett és egyszerű egyben. Miközben nagyon izgamas akar lenni. Nem mintha nem lenne igaz a fülszöveg, csak lehetett volna ezt másképp is... 
Sokszor a regény olvasása közben is ezt éreztem. Lehetett volna másképp is. Lehetett volna nekemvalóbban is.
Pedig voltak klassz mozzanatai. Nem is kevés.
 
Voltak mosolygós részek: 
 – Helyes. – A professzor úr feszélyezetten mocorgott, és újabb zsepit nyújtott felém. – Jaj, az ég szerelmére… ahogy a lányomnak is mondtam, nincs az a fiú a földkerekségen, akiért érdemes ennyit szenvedni. Én csak tudom, én is voltam fiú.

vagy ez:
– Imádom, hogy pasi vagyok. Le kell adni két-három kilót? Pár hétig mellőzzük a ketchupot, és probléma egy szál se.
Vállunkra vetettük a hátizsákjainkat, és fölballagtunk a lépcsőn.
– Most már tényleg utállak.
 
Voltak hangulatosak is... És hiányzol, nem is tudom, hogyan mondhatnám másképp: mind a ketten hiányzol.
 
Vannak benne olyan ordító közhelyek, mint ez: Úgy véltem, az emberek ritkán mondják ki, mit gondolnak, tárják föl, mit éreznek. Senki sem őszinte.

És olyan romantikus-nyálasak is, mint az utolsó mondat. Nem nehéz azt választani, hogy veled legyek, Jacqueline – lehelte, és még egyszer hátrahúzódott, hogy a szemembe nézzen. – Könnyű. Mint az egyszeregy.
 
És akkor miről szól igazából?
Nagyon normális dolgokról: , hogy hol a határ egy kapcsolaton belül tizenévesen. Hogy meddig kell/lehet/szabad elmenni a másikért. Hogy ennek milyen kihatásai vanna a huszas éveire az embernek... A nemi erőszakról. Arról, hogy kell és lehet ez ellen harcolni. Hogy fel lehet dolgozni. Hogy lehet védekezni. Hogy le lehet legyőzni a sztereotípiákat. Hogy lehet és kell bátornak lenni.
        Mindezt tényleg nagyon menő környezetben, feloldva ezzel valamennyit a téma feszültségéből, de nem elkomolytalanítva.
Egy könnyen olvasható, trendi könyv. Talán jól van ez így.

Hogy többször olyan érzésem volt, hogy Árnyalat lightot olvasok... az biztos azért van, mert nem vagyok jártas a hasonló regényekben és csak ahhoz tudok hasonlítani, amit ismerek.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése